A vértanúk nem szenteskedők, hanem evangéliumhoz hű emberek
Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az Apostolok cselekedetei könyvön keresztül folytatjuk egy út követését, ez az út pedig az evangélium útja a világban. Szent Lukács nagy realizmussal mutatja be ennek az útnak az eredményességét és bizonyos problémák felmerülését a keresztény közösségben. Kezdettől fogva mindig voltak problémák. Hogyan teremthetünk összhangot azok között a különbözőségek között, amelyek együtt élnek benne, anélkül hogy ellentétek és szakadások támadnának?
A közösség nemcsak zsidókat fogadott be, hanem görögöket is, vagyis diaszpórából származó embereket, nem zsidókat, akiknek saját kultúrájuk és érzékenységük volt, és más vallásuk. Mi manapság „pogányokat” mondunk. És a közösség befogadta őket. Ezzel az együttéléssel törékeny és bizonytalan egyensúlyi helyzetek jártak együtt; a nehézségekkel szembesülve felüti fejét a „konkoly”. És melyik a legveszélyesebb konkoly, amely tönkreteszi a közösséget? A morgolódás konkolya, a pletykálkodás konkolya: a görög ajkúak zúgolódtak, mert a közösség nem figyelt eléggé özvegyeikre.
Az apostolok megkülönböztetési folyamatot indítanak, mely abból áll, hogy alaposan szemügyre veszik a nehézségeket, és megpróbálnak közösen megoldást találni. Azáltal találnak kiutat a nehéz helyzetből, hogy elosztják a feladatokat az egész egyházi test nyugodt növekedése érdekében, és hogy elkerüljék mind az evangélium „futásának”, mind a legszegényebb tagok gondozásának elhanyagolását.
Az apostolokban egyre jobban tudatosul, hogy az ő fő hivatásuk az ima és Isten szavának prédikálása: imádkozás és az evangélium hirdetése. És úgy oldják meg a felmerülő problémát, hogy létrehoznak egy csoportot „hét, jó hírben álló, a bölcsesség Lelkével eltelt férfiból” (ApCsel 6,3), akik, miután részesültek a kézfeltételben, az asztalszolgálatot fogják végezni. A diakónusokról van szó, akiket erre a szolgálatra rendeltek. A diakónus az Egyházban nem egy másodosztályú pap, más dolog; nem az oltárhoz, hanem a szolgálatra van rendelve. Az Egyházban gyakorlandó szolgálat őre. Amikor egy diakónus túlságosan is kedvel az oltár körül sündörögni, hibázik. Az nem az ő útja. Ez a harmónia Isten igéjének szolgálata és a jótékonyság szolgálata között azt a kovászt jelenti, amely növekedést ad az Egyház testének.
Az apostolok hét „szolgálót” (diakónust) választanak, és a hét „diakónus” közül különösen kiemelkedik István és Fülöp. István erővel és bátor szókimondással (parrésziával) evangelizál, ám beszéde a legmakacsabb ellenállásba ütközik. Mivel ellenfelei nem tudják másként leállítani, mit tesznek? Az ember megsemmisítését szolgáló legszánalmasabb megoldást választják: a rágalmazást vagy a hamis tanúskodást. És jól tudjuk, a rágalom mindig öl. Ez az „ördögi rákbetegség”, mely abból a szándékból fakad, hogy egy ember jó hírnevét tönkretegyük, az Egyház testének többi részét szintén megtámadja, és súlyosan károsítja azt, amikor szánalmas érdekből kifolyólag, vagy hogy saját alkalmatlanságunkat leplezzük, összefogunk, hogy sárral dobáljunk valakit.
Istvánt a főtanács elé vezetik, hamis tanúkkal bevádolják – ugyanezt tették Jézussal, de ugyanezt fogják tenni, hamis tanúkkal és rágalmakkal, az összes vértanúval –, ő pedig védekezésül Krisztust középpontba állítva újraértelmezi Izrael népének történelmét. A meghalt és feltámadt Jézus pászkája (átmenete) a szövetségre épülő egész történelem kulcsa. Látva Isten ajándékának ezt a túlcsordulását, István merészen szóvá teszi a képmutatást, amellyel a prófétákkal és magával Jézussal bántak. Emlékezteti őket történelmükre: „A próféták közül kit nem üldöztek atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaz eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek.” (Ap­Csel 7,52) Nem mismásol, világosan beszél, kimondja az igaz­ságot.
Ez a hallgatók erőszakos reakcióját váltja ki: Istvánt halálra, megkövezésre ítélik. Ő azonban megmutatja, milyen fából faragták Krisztus igaz tanítványát. Nem keres kibúvót, nem folyamodik olyanokhoz, akik meg tudnák menteni, hanem az Úr kezébe teszi életét, és gyönyörű imát mond azokban a percekben: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59), és Isten gyermekeként, megbocsátva hal meg: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” (ApCsel 7,60)
Istvánnak ezek a szavai azt tanítják nekünk, hogy nem a hangzatos beszédek tárják fel istengyermeki voltunkat, hanem egyedül az mutatja meg, milyen a hitünk, hogy képesek vagyunk-e életünket az Atya kezébe helyezni, és megbocsátani azoknak, akik bántanak bennünket.
Ma több vértanú van, mint az Egyház életének kezdetén, és mindenhol vannak vértanúk. A mai Egyház gazdag vértanúkban, megöntözi az ő vérük, mely „új keresztények magja” (Tertullianus: Apológia 50,13), és biztosítja Isten népének növekedését és termékenységét. A vértanúk nem föld felett lebegő „szenteskedők”, hanem hús-vér férfiak és nők, akik – mint a Jelenések könyve mondja – „kimosták ruhájukat, kifehérítették a Bárány vérében” (Jel 7,14). Ők az igazi győztesek.
Mi is kérjük az Urat, hogy a tegnapi és mai vértanúkra tekintve megtanuljunk teljes életet élni, elfogadva az evangéliumhoz való hűségnek és a Krisztushoz való hasonulásnak a vértanúságát!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..