A válság anatómiája

Vannak e válságnak gazdasági, de vannak nagyon fontos erkölcsi dimenziói is. Nem véletlen, hogy XVI. Benedek pápa a világgazdasági helyzetet értékelve ez utóbbit emelte ki. Hasonlóképpen tehetünk mi is, a hazai problémáinkat illetően. A két válságjelenség – a gazdasági és az erkölcsi – egyáltalán nem független egymástól. Olyan határvonalhoz érkeztünk a közgazdaságtanban, ahol már világosan látható: az ember nem gép. Tevékenysége nem írható le puszta matematikai modellekkel, különösen nem olyanokkal, amelyek a racionális döntések elméletén nyugszanak. Már csak azért sem, mert az ember nem csupán homo sapiens, hanem homo moralis is. És olykor bizony homo immoralis – azaz morál nélküli ember. Ez utóbbit sehogy nem akarja a modern közgazdaságtan és a filozófia tudomásul venni. Azt már elfogadta – talán túlságosan is magáévá tette -, hogy az ember sokszor irracionálisan cselekszik. Presztízsszempontok szerint fogyaszt, feje tetejére állítja a szükségletek rendjét. Azt azonban, hogy saját, rosszra hajló természetünk az oka ennek, semmiképpen nem tekintik alapnak. Pedig így van. Esendő, önző, mohó lény az ember. Ez a végső oka annak, hogy a jelenlegi súlyos pénzügyi válság kibontakozott. A pénzügyi közvetítőrendszer nem kellően ellenőrzött intézményei úgy kerestek pénzt, hogy a kockázatokat másokra hárították. Az emberek pedig hajlamosak voltak elhinni, hogy akkor is vagyonosodhatnak, ha nincs biztos jövedelemforrásuk, és kockázatviselő képességük. Elhitték, hogy a kamatok mindig alacsonyak lesznek, a pénz mindig korlátlanul áll rendelkezésre, munkájuk és így fizetésük is mindig lesz.  Az elmélet pedig abból indult ki, hogy a piac mindent jobban tud. Kétségtelen, hogy az állam – mert azt is emberek vezetik: politikusok és hivatalnokaik – távolról sem tökéletes, nagyon is esendő. A hatalmon lévő réteg erősen ragaszkodik a hatalomhoz, ezért a jövő számlájára szívesen ígérget. A választások alkalmával elveszítheti funkcióját, nem örök életre szól az állása – ez rövid távú gondolkodásra készteti. A saját tulajdonára jobban figyel, a rábízott közvagyonnal pedig, sajnos, nem feltétlenül a leghatékonyabban bánik az állami alkalmazott – ezért a közvagyonnal való gazdálkodás nem a leghatékonyabb. Csakhogy arra sincs semmi garancia, hogy a magántulajdonos a lehető legjobb döntéseket hozza – a köz szempontjából. Tiszta versenyben talán erre kényszerülne, de tiszta verseny csak a közgazdasági tankönyvek lapjain létezik. – Bele is sodródott a világ egy, az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági válság óta nem látott recesszióba.

Most mindenki azt várja, hogy majd az „állam" helytáll a veszteségekért, megrendszabályozza a mohó kapitalistákat, újra mozgásba hozza a társadalmat. Adjuk tehát vissza az állam szabályozó szerepét! Ezzel egyet is érthetünk. Csakhogy: ki képviseli az államot? Ugyanolyan jellemmel (és jellemhibákkal), képességekkel (és képtelenségekkel) bíró emberek, mint a piaci szereplők. Ők sem kiválasztottak, gáncs nélküli lovagok. Lehetnek becsületesek, jó szándékúak, de fordulhat maguk felé is a kezük. Hiszen ez éppen így van a piacon is! Lehet meggazdagodni – de ott sem kötelező, különösen nem mindenáron! Mind az állami hivatalnokok, mind a magántőkések esetében a választóvonal tehát az: van-e erkölcsi mércéjük. Ha ezt kihagyjuk a számításból, akkor bármilyen megoldást választunk, zsákutcába jutunk. De a keresztény ember meggyőződése, hogy mindig mindent újra lehet kezdeni. Nem kell belekeserednünk esendőségünkbe. Megpróbálhatjuk újra és újra. Csodálatos garanciánk van erre. Nincs már rajtunk az ősi vétek súlya: a munka már nem kell, hogy keserűséget jelentsen, még ha fáradságos is. Örömet adó, isteni alkotómunka lehet osztályrészünk a földön – ez a Jó Hír része! A világ ma már képes erre, a termelékenység és tudás lehetővé teszi! De vigyázat: nem automatikusan! Nem a mi tudatos cselekvésünk nélkül! A mai válságos időkben már-már gyermetegségnek tűnhet ez a gondolatsor. Túl sokan vannak, akik a modern gazdaság vívmányait ki akarják sajátítani, egyedül akarják leszüretelni annak gyümölcseit. Amikor emberek veszítik el munkájukat, amikor néhány forintért gyilkolnak, amikor a koncért tülekedve a jog határait sorozatosan áthágják a közszereplők is… Amikor az életszínvonal drasztikus csökkenésére kell számítanunk… Pedig még alig kapaszkodtunk vissza a rendszerváltozás előtti szintre.

Senki nem állíthatja, hogy gyorsan fog menni – itt, Magyarországon, különösen – a kilábalás. Mégis van alapunk a reményre. Építsük újra kapcsolatainkat! Itt kezdjük, lent, az egymás közti, mindennapi viszonyokban. Fogjuk vissza kissé elvárásainkat! Gomboljuk újra a mellényt! De ne mondjunk le a jobb élet reményéről! Túlélési stratégiánkban azonban tekintsük alapkövetelménynek a természetes szolidaritást. Ugyanígy az igazságosságot – amely belülről vezéreli az ép érzékű embert. Merjünk hangot adni elveinknek – akkor is, ha aligha ússzuk meg a konfliktusokat. Segítsük egymást: munkával, vásárlással, megrendeléssel. Ismerjük meg ehhez jobban egymást – ott, ahol élünk, dolgozunk. Szerezzük vissza az elveszett bizalmi tőkét, amely minden dinamikus társadalomban a fellendülés alapja volt. Jövőnk, gyermekeink sorsa múlik ezen. És követeljük meg azoktól is, akiket az egyház társadalmi tanítása közvetett munkaadóknak nevez, vagyis az állam képviselőitől, hogy ebben a szellemben tevékenykedjenek. Aki nem a köz érdekét tekinti mindenek előtt valónak, az vegye a kalapját.

(A szerző közgazdász, a katolikus egyetem Heller Farkas Intézetének igazgatója.) </p>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..