A valóság hűsége: Márffy János portréja
Kolumbusz hajói

Alkalmazott grafikusként megadatott számára, hogy a világ legkülönfélébb jelenségeit regisztrálja rajzpapírján. Rajzolt domborzati térképet és anatómiai atlaszt, tapintható közelségbe hozta a bolygókat és a kozmosz végtelenjét, megszólalásig hűen ábrázolta természeti és humánkörnyezetünk részleteit, képi lexikonba foglalt természeti tüneményt és emberi leleményt, jelentőset és jelentéktelen apróságot. Art deco tükre tükörképén otthonosan siklik a puha nappali fény. Kedvünk támad fölkapcsolni Tiffany-lámpáját. Elterpeszkednünk az általa rajzolt karosszék öblében. Ámde vissza a beszédes képek metaforájához: Márffy János a vonal Balzacjaként emel át mindent, ami csak körülvesz bennünket, a rajz univerzumába.
– Egyszer fölsóhajtottam Kass Jánosnak: annyira szeretnék már valamit a magam kedvére rajzolni. „Azt nyugodtan elfelejtheted” – hangzott a rá jellemzően tömör válasz. Ebben a szakmában az embernek kevés szabadság adatik. Nem csak abban az értelemben, hogy az illusztrátornak úgy kell ábrázolnia a dolgokat, amilyenek a valóságban. Az sem áll szabadságunkban, milyen feladat talál meg. Valaki meglátta, hogy épp kezeket rajzoltam egy anatómiai sorozatba. Lett belőle egy megrendelés: attól kezdve évekig kezeket rajzoltam. Vagy ott vannak a nagy térképalbumok. Húsz évet töltöttem kartográfiai munkával. Akkoriban nem volt még számítástechnika, az egyes kontinenseket, a domborzati és a növényzeti viszonyokat kézzel kellett megrajzolnom. A könyv-
piacot nem az én személyes vágyaim érdekelték, hanem az, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. Számomra megtiszteltetés, hogy engem találtak méltónak például egy fegyverenciklopédia megrajzolására. De készítettem betűmintákat is egy angol tipográfus alapvető szakkönyvéhez. Tulajdonképp a lehetetlent kísértettem: a kalligráfia, a toll spontán művészetét kellett grafikus szabályok közé szorítanom. Nagy tisztesség volt – és végeláthatatlan pepecselés. Ehhez a munkához birkatürelemre van szükség. Az ember mégis megtalálja benne a maga örömét: soha nem rajzoltam kétszer ugyanúgy egy-egy tárgyat.
Angliában töltött évtizedei során tervezett könyvet, illusztrált természettudományos kiadványokat, és művelt reklámgrafikát. Aprólékos, sok bogarászással járó, sziszifuszi munka. A miniatúrafestők türelmét és töredelmét igényli. A végeredmény mégis egészen más, mint akár a legkorszerűbb technikával készült fényképfölvétel. Márffy bámulatra méltóan rész­let­gaz­dag képi enciklopédiája ugyanis magán hordozza a megfigyelő-megörökítő ember keze nyomát. János rajzai olthatatlan kíváncsiságtól, a dolgokban rejlő izgalmas önérték rajongó fölfedezésétől izzanak föl. Egy-egy mellékalakjának öltözéke egyedi viselettörténeti tanulmány. Művészettörténeti témamegoldásaiból csak úgy kiált fölényes stílusismerete.
– Mindenki azt kérdezi, miért ragaszkodom egy tárgy részletes megrajzolásához ahelyett, hogy odatennénk a fotóját. Csakhogy aki kézbe vesz egy könyvet, arra sok olyasmi hat, amire nem is gondolna. Például egy oldaltükör esetén egyáltalán nem mindegy, hogy az ábrázolt tárgyakra milyen irányból esik a fény. Nem tudatosul a nézőben, de az összbenyomás szemszögéből meghatározó. A számítógépes grafika korában ideje volna észrevennünk, hogy annak, amit emberkéz rajzolt, lelke van. A dolgok digitális túltökéletesítése gépiessé teszi az egész világot. Gondoljunk csak bele: ha mindent billentyűkkel csinálunk a vacsoramegrendeléstől a rajzig és a zenélésig, mennyire beszűkül a világunk! Hová lesznek a készségeink, amelyekkel évezredek óta megoldottuk a feladatokat? Az ember előbb-utóbb zombivá válik! Ahogy egy novellában olvastam: ugyanaz az ember a világ túlsó feléről, ugyanazzal a billentyűzettel esti üdvözletet küld a gyerekeinek, majd lebombáz egy pakisztáni esküvőt – tévedésből… Angliában mindenfélét csináltam, itthon a tankönyvek rajzolása várt. Mire egyetlen római legionárius pontos öltözetének utánajárok, az fölér egy történelmi stúdiummal. És amit az ember egyszer megrajzolt, azt onnantól fogva ismeri. Azt pedig képes megjeleníteni a rajzban. Egy illusztrációba sokkal több információt sűríthetek bele, mint a legjobban eltalált fotóba. Véleményezhetek, összefoglalhatom a jelenségek közös lényegét. Például egy korszak egész lelkületét. A kiállításon nagy méretben látható, hogy a nagy világgazdasági válság ábrázolásánál módom volt egy sor jelenséget egyetlen képbe tömöríteni: ételosztást, a bankcsőd öngyilkosságra készülő áldozatát, tüntető részvényeseket, kilakoltatást. Vagy sokatmondó, milyen korabeli üzenetet rejt egy mellékesnek tetsző hirdetőoszlop. Egy történelmi kort amúgy sem lehetne lefényképezni. De ez a kiállítás nem egy önálló grafikust mutat be, csak az alkalmazott grafikust, a rajzolót. Angliában erre sohasem került volna sor. Van tíz kiállító művész. Ők nemzetközi hírűek, aztán slussz. A többiek megélnek, ahogy tudnak. Titokban remélem, hogy most lesz majd időm végre szabadon, a saját fantáziámból rajzolni.
Szülővárosába, Szegedre hazatérvén a tankönyvtervezés összegző feladata várta. Összegző, minthogy az ismeretátadás újszerű elvárásai közt, esztétikai érzékenységünket is megragadó módon volt alkalma bemutatni létezésünk látható dimenzióit: kozmikust, természetit, történelmit és tárgyiasultat egyként. Márffy János lenyűgöző világot tárt a legfogékonyabb korosztályok szeme elé: vérbeli pedagógusként varázsol el, ébreszt érdeklődést, tanít, szórakoztat és nyújt szellemi csemegéket tankönyvlapjainak sokaságán. Alaphangja ezúttal is a legnemesebb értelemben vett valósághűség, amely magában foglalja a valóság nem szűnő csodálatát és tiszteletét. Kell-e avatottabb vezető világpásztora fajunk ifjainak?
– Amikor a bolygókat kellett megrajzolnom, Holst Bolygók szvitjét hallgattam. Akkoriban nem álltak még rendelkezésre aprólékos fényképfölvételek a bolygók felszínéről. Később tehát magam is megdöbbenéssel láttam, hogy a Jupiter felülete nagy fölbontású fotón éppen úgy fest, ahogy korábban megrajzoltam. A kiállításon végre térben is életre kel az az időspirál, amely a föld történetének tizenhatmilliárd évét mutatja be. Az ember csak a történet utolsó pillanataiban lép be a képbe, ami nálunk valahol a padló szintjén látható. Aki akarja, kiérezheti ebből a véleményemet az emberi faj perspektíváiról. Vagy ott a sztálingrádi csata pillanatképe egy történelemtankönyvből. Most végre mellékelhettem hozzá a kedvenc Gandhi-idézetemet is: „Szemet szemért – és a világ megvakul.” Hiszem, hogy a világban rend uralkodik. Zenében, látványban. Arányok, árnyalatok, amelyek egyszerre szólnak fülhöz, szemhez és szellemhez. Hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, mert annyira nyilvánvaló. De ha ezt fölborítják, ahogyan az atonális zene és a zűrzavaros vizuális formák teszik, azzal a világ rendje borul föl körülöttünk. Ezt a világharmóniát megmutatni többet ér bármilyen elméletnél.
Egy ízben megrajzolt egy templomi boltozatot. Megnyíló égbolttal, égi alakok örvénylő apoteózisával, rózsaszínben játszó rokokó fellegekkel és plasztikus kupoladobbal. Képzeletből dolgozott, és korszellemből. Kisvártatva kiderült: a megálmodott mennyezetfreskó létezik. Dél-Bajorországban mutogatják, még a címe is azonos a Márffy-féle fantáziáéval: A Menny Kapuja. Aki hű hozzá, azt a valóság sohasem hagyja cserben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.