Fotó: Postulazionecausesanti.it
Ő lesz az első brazil nő, akit szentté avatnak. Híre azonban már jóval az egyházi elismerés előtt elterjedt, a nagy író, Jorge Amado különös tisztelettel tekintett rá, már életében szentnek nevezte (santa Dulce da Bahia). Mindenki úgy ismerte az országban, mint a „a szegények anyját”. Dulce Lopes Pontes nővér, eredetileg Maria Rita, az Isten Anyja Szeplőtelen Fogantatásának Misszionárius Nővérei (SMIC) kongregáció tagja kicsiny, vékony termetével is Kalkuttai Szent Teréz anyát juttatja az ember eszébe, akihez abban is hasonlított, hogy teljesen a rászorulóknak, a szenvedőknek szentelte az életét.
1979-ben meg is ismerték egymást a brazíliai Bahia állambeli Salvador város Alagados nyomornegyedében, ahol a fehér-kék szárit viselő nővérek házat nyitottak. 1980-ban volt egy újabb döntő találkozásuk, Szent II. János Pál brazíliai látogatása idején. Dulce nővér tizenegy évvel később találkozott legközelebb a pápával, amikor 1991-ben Karol Wojtyła meglátogatta őt betegágyánál a kolostorban. A halál 1992. március 13-án ragadta el. Örökségét ma unokahúga, Maria Rita Pontes őrzi, aki a nővérről elnevezett Obras Sociais Irmã Dulce (Dulce Nővér Szociális Művek, OSID) vezetője. A L’Osservatore Romano vatikáni napilapnak beszélt a hozzá fűződő kapcsolatáról, fölidézte hitbéli tanúságtételét és elkötelezettségét a segítő szeretetben.
Július 1-jén jelentették be, hogy szentté avatják a nagynénjét. Milyen érzés egy szent unokahúgának lenni?
– Bár már az eljárás megindítása óta – ami tizenkilenc évvel ezelőtt történt – vártuk, mégis egyedülálló érzés. Hatalmas öröm, meghatottság és felelősségérzet van bennem. Azt hiszem, nagyon sok jó fakad majd belőle, hogy még jobban tudjunk segíteni azoknak az embereknek, akik az OSID kapuján kopogtatnak.
Milyen volt a személyes kapcsolatuk?
– Nála egy évvel fiatalabb húga, Dulcinha lánya vagyok. Nagyon közel álltak egymáshoz. A nagynéném azt szokta mondani: Két test, egy lélek vagyunk. Az ő tiszteletére kaptam a nevemet, őt is Maria Ritának keresztelték. Nagyon szoros, szinte anya-lánya kapcsolatban voltunk. Az ő példájának köszönhetően lettem az, aki vagyok.
Tanúja volt olyan helyzeteknek, amelyek nagynénje életszentségéről árulkodnak?
– Sok helyzet, jelenet tanúskodott már életében a szentségéről. Soha nem utasított vissza senkit, aki a kórháza kapuján kopogott. Azt mondta: „Ez az utolsó ajtó. Nem zárhatom hát be.” Nagy szeretettel látott el mindig mindenkit. Türelmes volt, figyelmesen hallgatta meg azokat, akik hozzáfordultak: az alkalmazottakat, az orvosokat, a betegeket, a rászorulókat. A legnehezebb pillanatokban sem veszítette el soha a hitét és a gondviselésbe vetett reményét.
Mi ösztönözte Dulce nővért arra, hogy egész életét a szegényeknek és a kirekesztetteknek szentelje?
– Erre a kérdésre egy olyan mondással válaszolok, amit ő gyakran ismételgetett: „Ha Isten állna az ajtónk elé, befogadnánk? Ő az, aki kopogtat az ajtónkon, vigaszt keres
a fájdalmára, szenvedésére; a szegény képében maga Krisztus az, aki keres minket.”
Milyen női példakép fakad a tanúságtételéből?
– Olyan nőé, aki hűséges a Katolikus Egyház értékeihez és gyakorlatához; a szolidaritás, a felebaráti szeretet, a hit, a remény és a segítő szeretet példája.
Dulce személyesen találkozott Teréz anyával és II. János Pállal. Milyen kapcsolata volt nagynénjének ezzel a két szent emberrel?
– Dulce nővér akkor ismerte meg mindkettőjüket, amikor eljöttek Salvadorba. 1979-ben A Szeretet Misszionáriusai alapítója eljött, hogy megnyissa kongregációja házát az Alagados negyedben. Ekkor találkoztak és beszélgettek a szociális szolgálatról, amit folytattak. II. János Pállal kétszer találkozott, 1980-ban és 1991-ben. Első találkozásukkor arra biztatta őt a pápa, hogy folytassa szociális tevékenységét, és vigyázzon az egészségére. 1991-ben pedig meglátogatta, amikor a nővér már ágyban fekvő beteg volt Sant’Antonio kolostorában.
Miért döntött úgy, hogy folytatja segítő kezdeményezéseit?
– Dulce nővér adta át nekem ezt a küldetést. Halála előtt írt egy levelet, végrendeletet. Mindig tájékoztatott az intézmény működésének részleteiről, néha nem is értettem, miért olyan fontos neki, hogy elmagyarázza a hétköznapi működéssel kapcsolatos kérdéseket. Én Rio de Janeiróban éltem, újságírásból diplomáztam, és terjesztettem a műveit. 1983-ban írtam meg először az életrajzát. 1989-ben léptem be a Szociális Művek tanácsadó testületébe, kezdtem részt venni a stratégiai döntésekben. Ma már azt gondolom, hogy ő, talán ösztönösen, anélkül hogy én megértettem volna, fölkészített erre a küldetésre, amelyet nagyon büszkén vállaltam, és amely iránt felelősséget érzek.
Hogy működnek ma az egyházi és szociális intézményeik?
– Dulce nővér szokta mondani: „Ez az én művem. És Istené. És ami Istené, az örökre megmarad.” Az Obras Sociais Irmã Dulce fontos intézmény a legjobban rászorulók ellátásában; az egészségügy, a szociális munka, a nevelés, a tanítás és a kutatás területén tevékenykedik. 954 fekvőhelyünk van, egy egyedi egészségügyi rendszer keretén belül. Az intézmények foglalkoznak gyermekekkel, idősekkel, fogyatékossággal élőkkel, alkoholbetegekkel, hajléktalanokkal, onkológiai betegekkel: vagyis gyakorlatilag minden olyan területen jelen vannak, ahol a lakosságnak a leginkább szüksége van rá. Ha belegondolunk, hogy ez az egész munka ott jött létre, ahol eredetileg egy tyúkól volt, és ahol most „a szeretet birodalma” áll, akkor megértjük, hogy Dulce nővér még itt van közöttünk, és mindennap csodát tesz.
Brazíliára ma is rányomja bélyegét a gazdasági és szociális bizonytalanság, illetve tágabb értelemben az egész régióra. Milyen tanítást meríthetünk Dulce nővér életéből?
– Az isteni gondviselésbe vetett hitről való tanúságtétel tanítását. Erre a kérdésre is az ő mondásával válaszolnék: „Ha szükség volna rá, elölről kezdenék mindent, ugyanígy, ugyanezt a nehéz utat bejárva, mert a hit, ami soha nem hagy el engem, mindig erőt adna ahhoz, hogy továbbmenjek.”
Melyek a kapcsolódási pontok a nővér üzenete és Ferenc pápának a világ perifériáiról szóló tanítása között?
– Július 8-án, a migránsokért bemutatott szentmise homíliájában a Szentatya visszaemlékezett 2013-as lampedusai látogatására: „Sajnos városaink egzisztenciális perifériáit sűrűn lakják kitaszított, elnyomott, diszkriminált, abúzus áldozatává lett, kizsákmányolt, magára hagyott, szegény és szenvedő emberek” – mondta. Dulce nővér és Bergoglio pápa intenzíven dolgozik, hogy segítsék ezeket az embereket.
Forrás: L’Osservatore Romano
Fordította: Thullner Zsuzsanna
