Ez utóbbi vonatkozásban érdekes és tanulságos példával szolgál az orosz zenekultúra Prokofjev mellett legjelentősebb XX. századi képviselője, Dimitrij Dimitrijevics Sosztakovics művészi pályafutása.
Zeneszerző és zongoraművész volt egyidejűleg – 1906-tól 1975-ig terjedő élete során mindent elért, amit az adott politikai körülmények között a Szovjetunióban elérni lehetett. Tagja volt a Szovjet Zeneszerző Szövetség elnökségének, számos kitüntetést, köztük Sztálin-díjat kapott, és díszdoktora lett az Oxfordi Egyetemnek is. Már kezdeti korszakát is mesteri hangszerelés, jóleső dallamosság és a groteszk iránti vonzódás jellemezte. A harmincas évektől kezdődően művészete lehiggadt és elmélyült, a háború után pedig hangvétele realista vonásainak erősödésével egyre jobban közeledett a tömegek zenéjéhez.
Sokirányú munkásságának operákon, kísérőzenéken, szimfóniákon és kamarazenei műveken kívül igen fontos területét képezik a vokális szerzemények, mint a Leningrád-szvit, a Dal az erdőről, a Walt Whitman verseire írt kórusciklus, továbbá számos dal különböző szerzők költeményeire. Több szimfóniájában is alkalmazott dalszerű betéteket, sőt, XIV. szimfóniája tulajdonképpen nem más, mint nagyszabású zenekíséretes dalciklus, melynek Gustav Mahler Dal a Földről című műve szolgálhatott mintaképül.
A hatalmas életműnek és sikeres művészi pályának azonban ára volt. Csak súlyos és nemegyszer megalázó megalkuvások tették lehetővé, hogy a jobb sorsra érdemes alkotó a sztálinizmus tombolása közben talpon maradhasson. Élete nem volt sem könnyűnek, sem vidámnak mondható. Feleségem, Sándor Judit, aki 1952-ben egy Ferencsik János és Fischer Annie vezette művészküldöttség tagjaként személyesen találkozott vele, mint rendkívül zárkózott és mogorva öregemberről beszélt róla. Csak élete vége felé, a diktatúra pangásának időszakában engedhette meg magának, hogy szíve szerint komponáljon. Míg dalszövegei szerzőinek megválogatásában korábban nagyon óvatosnak kellett lennie, ekkor a rendszer szemében legkevésbé sem szalonképes két honfitársa, Alekszandr Blok és Marina Cvetajeva verseit választotta ki megzenésítésre. Blok, mint tudjuk, a világ köznapi dolgaitól távol álló szimbolista költő volt, aki 1917-ben csatlakozott ugyan a szovjethatalomhoz, de 1921-ben bekövetkezett korai halála megkímélte attól, hogy a diktatúra későbbi rémségeinek cinkosa vagy áldozata legyen. Cvetajeva, aki csodagyerekként kezdte pályafutását, 1922-ben emigrált a Szovjetunióból. 1939-ben visszatért ugyan Moszkvába, de 1941-ben öngyilkos lett.
A megzenésített Cvetajeva-versek között van egy I. Miklós cárról szóló, lángot gyújtó remeklés, amelynek szereplőjét nem nehéz Sztálinnal azonosítani. Saját fordításomban adom közre:
A költő és a cár
Nem földi látvány
a cári lak.
– Ki ez a márvány
kemény alak?
Színarany ékek,
díszes ruha,
– Puskin hírének
zsandár ura.
Szellemvirágzás
zord cenzora,
Lengyelhon ádáz
mészárosa.
A költőgyilkos,
ő a konok árny:
I. Miklós,
az oroszok
cárja.
