A történelem menetzaja

Közhellyé merevült megállapítás, hogy a másfél évvel ezelőtt kezdődött bevándorlási válság gyakorlatilag véget vetett Európa hetvenéves békéjének; ahogy az is, hogy a kortárs szórakoztatóipar valódi kreatív energiáit mozivászon helyett immár a tévéképernyőn kell keresnünk. A valóság persze mindkét esetben árnyaltabb ennél, ám különös összejátszásukra élő példa két kiváló sorozat: az idén bemutatott A korona (The Crown) és a Tabu (Taboo) első évada.
A Sony Pictures produkciójaként, a Netflix terjesztésében sugárzott presztízssorozat, A korona tulajdonképpen Peter Morgan szerelemprojektje: az író számos korábbi munkája bizonyítja, hogy vonzza hazája, a brit királyi udvar kulisszái mögé való bepillantás. Legújabb művében a jelenlegi királynő, II. Erzsébet uralkodásának izgalmas kezdeteihez röpít: egy épphogy megnyert világháború, egy meggyötört ország, egy kivérzett kontinens és egy végérvényesen megváltozó világrend körülményei között kellene helytállnia az apja halála után mindössze huszonöt évesen trónra lépő Erzsébetnek. S bőven van látnivaló: ámulunk a fantasztikus műgonddal felépített korhangulaton, csettintünk a remek cselekményvezetés láttán, és csodáljuk a mellékszereplőket (John Lithgow különösen lenyűgöző alakítást nyújt Winston Churchillként, és az Erzsébet királynő férjét, Fülöp herceget játszó Matt Smith is alig marad el mögötte). A korona legfőbb éke mégis a címszereplője, akit Claire Foy illúziókeltő hitelességgel formál meg, személyében is megtestesítve a Brit Monarchia mélyen ellentmondásos mivoltát. A sorozat ugyanis nem fél bemutatni e különös intézmény anakronizmusát, sőt finoman jelzi, mekkora hűhót csapnak az angolok olyasféle dolgok kapcsán, amelyekre kívülállóként ma már mosolyogva (avagy lemondóan) legyintünk. Morgan biztos kézzel és visszafogott eleganciával vezeti végig az évadot, imponáló alapossággal mutatja be egy fiatal uralkodó beletanulását új szerepébe, s a nagyobb fordulatok drámai montázsaiban azt is megengedi, hogy szavak helyett a képek beszéljenek.
Az uralkodói körök helyett a korabeli London mocskos alvilágát választja színhelyéül Tom Hardy, édesapja, Chips Hardy és Steven Knight író rendhagyó vállalkozása, a viktoriánus kor hajnalán játszódó Tabu című sorozat. A nagy hatalmú Kelet-indiai Társaság működésének fénykorában és az amerikai függetlenségi háború idején egy rejtélyes figura toppan be apja temetésére. Érkezése meglepi a gyászolókat, a város szalonjaiban vérfagyasztó történetek keringenek róla, ő azonban nem oszlatja a pletykák ködfelhőjét, ehelyett határozott fellépésével magához ragadja az apai örökséget, és hamarosan komoly fejfájást okoz a brit uralkodónak (Mark Gatiss), a Kelet-indiai Társaság vezetőjének (Jonathan Pryce) és az amerikai függetlenségért harcolóknak egyaránt. A gátlástalan, eszközökben nem válogató harc egy nyugati parti kicsiny, terméketlen földdarab körül izzik fel, amely a háború és bizonyos kereskedelmi jogok miatt stratégiai fontosságú. Emberünk, James Delaney (Tom Hardy) különös figura: Angliából elszármazottként megjárta Afrikát, rabszolgák között dolgozott, misztikus rituálékat űz, és nem hajlandó úgy táncolni, ahogy azt a hatalmasságok elvárják. Tom Hardy brillírozik a titokzatos és kiszámíthatatlan, ugyanakkor rendkívül tudatosan taktikázó Delaney szerepében, s bár a zárlat mestertervét már nehezen hisszük el neki, színészi kisugárzásának ereje feledteti az apró hibákat. Előttünk pedig feltárul a korabeli Nyugat korrupt romlottsága: a Társaság – amolyan multinacionális vállalatként – erkölcsi skrupulusok nélkül nyúl át királyok és birodalmak feje fölött, sötét célokat szolgáló ügynökök szivárognak be mindenhová, s a kínos ügyeket (például egy illegális rabszolgaszállító hajó elsüllyedését) hol sunyi megvesztegetéssel, hol brutális erőszakkal tussolják el.
Habár másfél évszázad választja el őket, a két sorozat főhősei jobban hasonlítanak egymásra, mint gondolnánk: mind­kettő átmeneti korban élő figura, aki végigéli egy erkölcsi rend végső széthullását, s úgy próbál cselekedni a csikorduló történelem menetzajában, hogy a következményeket alig látja előre. A korona, de különösen a Tabu keserű számot vet a poszt­kolo­nializmussal, egy hanyatló civilizáció materializmusával, és a kulturális szembenállást vallási konfliktusként is tematizálja. Ma, az egyre fáradó európai kereszténység korában mindez megrendítő látleletté erősíti közhelyes megállapításainkat.