A tökéletesség ideájával – Gergiev ötödször
Fotó: Pályi Zsófia, Müpa

 

Az évben lépett fel ugyanis a szentpétervári (akkor még Kirovként jegyzett) Mariinszkij Színház zenekarával első alkalommal Budapesten, az Operaházban. Gergiev immár tíz éve a Művészetek Palotájának visszatérő vendége: 2007-ben a Világzenekar a Békéért nemzetközi együttesét, 2009-ben a Londoni Szimfonikusokat, 2016-ban pedig a Bécsi Filharmonikusokat dirigálta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Idén, január 30-án ismét „anyaintézményével”, a Mariinszkij Színház zenekarával érkezett a magyar fővárosba.
Akik jelen lehettek Gergiev eddigi budapesti szereplésein, átfogó képet kaphattak széles körű koncertrepertoárjáról (megjegyezve, hogy az operai ugyanannyira gazdag, és ha lehet, még izgalmasabb). Az Operaházban Csajkovszkij Vonósszerenádját és Sosztakovics grandiózus 7. („Leningrád”) szimfóniáját vezényelte; a Világzenekarral Wagner Tannhäuser-nyitányát követően Berlioz, majd Prokofjev Rómeó és Júliájának részleteit szólaltatta meg. A londoniakkal Prokofjev, Stravinsky és Rachmaninov egy-egy szimfonikus művéből összeállított estet adott. A Bécsi Filharmonikusok népszerű programján pedig A bolygó hollandi nyitánya, Debussy A tenger és Muszorgszkij–Ravel Egy kiállítás képei című örökzöldje szerepelt.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Gergiev mostani hangversenye a Müpa eddigi történetének leghosszabb koncertprogramja volt… Ami rögtön feltűnt, hogy a gyertyát két végén égető, állandó hivatáslázával önpusztító maestro mára kicsit higgadtabb, megfontoltabb lett. A biztonság kedvéért visszatért a partitúrából való vezénylésre. Stílusa még letisztultabb, már a fogpiszkáló méretű karmesteri pálcát is elhagyta. Maradt a jellegzetes „zilált” karlengetése és a finom részleteket jelző „parkinsonos” kézremegtetés. No meg azok a gyors, reflexszerű mozdulatok, ahogy félresöpri homlokából őszülő haja maradékának előrehulló szálait.
Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája a dús, bársonyos vonóshangzással és a rezek bronz-arany fényével nagyszerű, autentikus orosz estét ígér. A hangverseny „intermezzója”, A csodálatos mandarin-szvit több mint gáláns ajándék a magyar közönségnek. Annak bizonysága, hogy Gergiev anya(zene)nyelvi szinten érti és műveli Bartókot is. Őrült városi zaj, fémrideg borzongás, felsértő, tört üvegélek, fülledt-számító csábítás, sistergő, brutális lüktetésű hajsza – de mindez művészi-érzéki szinten, pompásan „fülbe ágyazva”.
Sergei Redkin az est zongorista közreműködője Rachmaninov Rapszódia egy Paganini-témára című variációinak szólistája. A pelyhedző szakállú, fejlődésben lévő kamaszra emlékeztető, huszonöt éves művész hamar feledteti látszólagos zavarát. Jóllehet játékstílusát is a mindent kizáró diákos figyelem jellemzi. A kifejezésre koncentrálva szájmozgással kíséri a megformált hangokat, ahogy a néma olvasásban vagy a szövegírás gyakorlásában elmerülő kisgyerekek. Mutatóujjával az orrnyergén csúszkáló szemüvegét igazgatja. Redkin, kórosnak tűnő törékenységét cáfolva, elképesztő erővel, virtuozitással és kontrollált érzelmességgel tolmácsolja a rendre „szalonzeneséggel” vádolt Rachmaninov eklektikus bravúrdarabját. (Aztán még egy nyugtató ráadást ad a kortárs Silvestrovtól.)
A szünet után Rimszkij-Korszakov orientalista Seherezádéja a tökéletesség ideáját nyújtja. Elmerülünk ebben a mindent beborító zenei tengerben, az ezeregyéjszaka élénk színvilágú hangképeiben. A szólistaként „mesélő” elsőhegedűs ifjú hölgy akár Seherezádé is lehetne. A behízelgő szépségű szvit előadása lenyűgöző. Gyakran elhangzó, sokszor-sokfelé megszólaltatott remekműveket ilyen ihletetten, ennyire gazdagon csak egyszer-egyszer hallhat az ember élőben.
A könnyed bulvármegoldásoktól ódzkodó Gergiev ezúttal is elegáns ráadással készült: a gigantikus műsort Stravinsky Tűzmadár-balettjének fináléjával zárja.
A koncert végén elnézem a hosszan ünnepelt zenekar tagjait. Többségében jellegzetes orosz arcok. Néhány komor pétervári muzsikus akár Dosztojevszkij-regényadaptációk szereplője is lehetne. De feltűnnek köztük távol-keleti muzsikusok és Orosz­országban letelepedett „nyugatiak” is. Az ujjongást különös távolságtartással, szinte érzelemmentesen fogadják. Ha véletlenül mosolyognak is, legfeljebb összenézve, egymással beszélgetve. Azon gondolkodom, vajon ez a diktatúra hosszú évtizedeit meghatározó, átörökített bizalmatlanság maradéka, vagy már épp az ellenkezőjét, egy (méltán) elkényeztetett világjáró együttes „arisztokratikus gőgjét” látom. De végül is mindegy, hiszen a szláv lélek a „világ nyolcadik csodája” által megjelent, és mindvégig ott maradt.