Aki egy kamaszkori lovasbalesetét követően teljesen ki volt szolgáltatva a gyöngeségnek, a fizikai fájdalmaknak, s apja, Edward Barrett zsarnoki szeretetének. Ebből a kettős bilincsből szabadította ki Browning szerelme, amikor negyvenesztendős korában költőtársa felesége lett, s komor londoni házuk, a Wimpole Street börtönéből, Anglia ködéből Párizson keresztül Itáliába szökött férjével, ahol először Pisában, majd Firenzében éltek. Itt született meg 1849-ben – egy gyönge, törékeny anya erős magzataként – egyetlen fiuk, akit Penininek becéztek. A zord nagyapát az ő születése sem lágyította meg, haláláig nem bocsájtott meg – szerinte – hűtlen és hálátlan kedvencének. A fészekrakás, a helyszínváltozás hatására a törékeny költőnő egy időre valósággal kivirult. A gyermekek sírása című, még otthon írott költeményében az Angliában dívó, kegyetlen gyermekmunka ellen emelt szót, A Casa Guidi ablakaiban, s számos további művében az olasz szabadságküzdelmek szószólója lett, Aurora Leigh című verses regényében pedig egy hozzá hasonlóan önálló, tehetséges nő nem harcosan, hanem poétikusan feminista portréját rajzolta meg. Költészetére azonban akkor figyelt fel igazán, s figyel máig is a világ, amikor 1850-ben megjelent Portugál szonettek című, 44 versből álló ciklusa. Az első megjelenéskor – viktoriánus szemérmességből – portugálból fordítottként feltüntetve merte csak közreadni ezeket a rajongó sorokat. Amelyeket többnyire férfiak fordítottak, németre Rainer Maria Rilke, magyarra Máté József, Babits Mihály, Gáspár Endre, Lányi Viktor és Szabó Lőrinc. A Browningok alakja és mindent vállaló szerelme, alkotótársi szövetsége a magyar kultúrába is alaposan beépült. Az 1850-es évek elején Brodszky Károly festett portrét az akkoriban friss anyaságában viruló asszonyról, Arany János 1861. július 2-án, alig három nappal Elizabeth halála után lefordította és közölte a londoni Athenaeum megemlékezését, így hódolva az osztrák hatalom ellen szót emelő, közismerten magyarbarát költőtárs emlékének. 1903-ban pedig Ady írt lelkes, de irigykedő sorokat az angol poétapárról: „Két angol poétáról olvasok csodaszép írást. Házaspár voltak. Két, teljesen kiformált, gyönyörű lélek. De öröklött jómódba születtek, bejárták a világot…” A magyarországi Elizabeth és Robert-kultusz csúcspontja az Ahol tilos a szerelem című színdarab bemutatása volt, Rudolf Besier The Barretts of Wimpole Streetjének (amelyből több, egyaránt rossz film is készült!) Hevesi Sándor-féle magyar fordítása. Elizabeth szerepét Bajor Gizi játszotta. Az angolszász irodalmi világ sok művel hódolt a Browning házaspár emlékének, többek között a kortárs amerikai költőnő, Emily Dickinson leveleiben, illetve Virginia Woolf Flush című kisregényében, amely Elizabeth spánieljének „perspektívájából” mutatja be férj és feleség szerelmét, házasságát. Az itt közölt két portrén, az olasz Michele Gordigiani képein, amelyek 1858-ban készültek, nem csupán a feleségen ekkor már elhatalmasodó tüdőbaj nyomai látszottak, de Robert gyöngéd „hozzá öregedése” is. Haja és szakálla – asszonya szavait idézve – ekkor már „holdfényszilánkos” volt, őszült. Ő ugyan nem írt teljes szonettciklust, de szerelmük költészetének meghatározó eleme volt. Amikor 1861 forró júniusának végén Elizabeth a karjai közt halt meg, e szavakkal búcsúzott tőle: „S együtt lakunk május melegén, / fönn szél forog ég és föld terén, / és ott lenn alszunk, ő meg én, — / Ő meg én!” (Weöres Sándor fordítása). Végül néhány szó az itt közölt Elizabeth Barrett Browning-szonettről: a költőnő a szerelem egyik keveset emlegetett vonásáról beszél, arról, hogy ez az érzés képes átvállalni és visszaadni nekünk azt a szeretetet is, amelyet gyerekkorunkban kedves eltávozottjainktól kaptunk. Ilyen szerelmet kívánok mindenkinek, a házasság hetén innen és túl!
