A nagyon magas gyermekhalandóság önmagában indokolja a további szakértői vizsgálatot, ám sok médium állított valótlanságokat az ügyről. Ennek során maguk a gyerekek hamar feledésbe merültek, és az egészből egyházellenes kampány lett. Olyan hírek láttak napvilágot, miszerint e gyerekeket megölték, a holttesteket elrejtették, az egyház megtagadta a keresztséget és a katolikus temetést a házasságon kívül született gyerekektől, a nővérek pedig úgy viselkedtek, „mint a nácik a holokauszt idején”.
Michael Kelly a média túlkapásait kritizálva hangsúlyozza: „Annak ellenére, hogy a beszámolók valótlanok, fontos, hogy tisztában legyünk azzal, a tuami anya- és gyerekotthon borzasztó hely volt, ahol rettenetes körülmények uralkodtak, mely tükrözte a társadalmi rendszer kicsinyes sznobizmusát; a »törvénytelen« gyerekekkel és a hajadon anyákkal nagyon pogány módon bántak egy olyan országban, amely a katolikus erény bástyájának vallotta magát.”
Mindaz, ami az otthonban történt, nem volt egyedülálló eset. Akkoriban a többi ilyen – akár katolikus, akár más egyház által működtetett vagy állami fenntartású – intézmény sem volt kevésbé szörnyű hely.
Az ír állami vizsgálóbizottság heteken belül megkezdi munkáját. De mi az, ami igaz a téves információk tengerében? Egy helyi történész, Catherine Corless már több éve kutatja a tuami otthon történetét. Lelkiismeretesen összegyűjtötte a gyerekek halotti anyakönyvi kivonatait. Annak idején ugyanis mindegyikük nevét, korát, születési helyét és halálának okát feljegyezték. Az állam által kibocsátott anyakönyvi kivonatok tanúsága szerint a gyerekek tuberkulózis, görcsök, kanyaró, szamárköhögés, influenza, hörghurut, agyhártyagyulladás és egyéb betegségek miatt hunytak el. Kétségtelen, hogy harminchat év alatt 796 gyerek halt meg. Ez a nagy szám élesen tükrözi azt, hogy a szóban forgó időszakban általánosan sokkal magasabb volt a gyermekhalandóság, mint napjainkban, főleg a hasonló intézményekben, ahol a járványok nagyon gyorsan terjedtek.
Corless szerint sok gyereket az egykori otthon kertjében temettek el. Jóllehet ez nem „hivatalos” temető, a közös sírt gondozták, és gondozzák ma is. A történész korábban kezdeményezte, hogy állítsanak itt emlékművet, s írják rá a gyerekek nevét. A helyi egyházközség tagjai elkezdtek gyűjteni e célra.
Shane Dunphy gyermekvédelmi szakértő szerint fontos kérdés, hogy miért volt a korabeli átlagnál is sokkal magasabb a halálozási arány az otthonban, ugyanakkor rámutatott: nem a nővérek az egyedüli szereplői az ügynek. „Tárgyilagosan kell tekintenünk az ír kormányra, mivel az kifejezetten kérte a szerzetesrendeket, hogy vállaljanak vezető szerepet a gyermekgondozás területén az újonnan alakult ír államban.” (1921-ben írták alá az Angol–Ír Egyezményt, amely biztosította az Ír Szabadállam létrejöttét. A kettészakadt országban ezután egy évig tartó polgárháború tört ki. Írország 1949-ben lett teljesen független.)
„Már 1938-ban aggodalom merült fel a parlamentben az intézményi ellátás hanyagságával kapcsolatban – mondta Shane Dunphy –, ám egészen az 1970-es évek végéig nem történt semmi, amikor is nyomozást indítottak, de az eredményeket egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Az igazság az, hogy a kormány nem akarta tudni, mi történik Írország szegényeinek »törvénytelen« gyerekeivel. Ahogyan az átlagemberek sem.” A szakértő úgy gondolja, a társadalom egészét kell szem előtt tartanunk: középkori nézetek uralkodtak, amelyek szerint a szegénység a szüleik bűnei miatt sújtja a gyerekeket; az alkoholizmusra, a lustaságra, az erkölcsi romlottságra úgy tekintettek, mint örökletes dologra. Az utcagyerekekre nem úgy gondoltak, mint akiknek védelemre és gondoskodásra van szükségük, hanem mint akiktől meg kell óvni a felsőbb társadalmi rétegek tagjait.
Az ír családok életének változásairól szóló, Cottage to Creche: Family Change in Ireland című könyv szerzője, Finola Kennedy azt állítja, alábecsüljük, milyen elképesztő szegénység volt az ír állam korai időszakában. Az akkori anya- és gyermek – otthonok mai szemmel nézve nagyon szomorú és fájdalmakkal teli helyek voltak. „Polgárháború zajlott, és a károk súlyosbították a szegénységet, amivel egy állam megalakulása jár. A rendelkezésre álló forrásokat az újjáépítésre költöttük. Ez az a valóság, amelyben a nővéreket örömmel fogadták, azokat a nővéreket, akik – ne felejtsük el – elindították az egészségügyi ellátást az országban.”
A dublini egyetem tanára, Lindsey Earner-Byrne, akinek könyve jelent meg az anyaság és a gyermekgondozás korabeli helyzetéről (Mother and Child: Maternity and Child Welfare in Ireland 1920s-1960s), hangsúlyozza: a tuami eset nem légüres térben történt. Akkoriban társadalmi vita zajlott arról, hogyan is kezeljék az egyedülálló anyákat és gyermekeiket. Például az 1930-as és ’40-es években minden évben közzétették a meghalt „törvénytelen” gyerekek számát.
A Catholic World Report cikke szerint számos más szakértő is egyetért abban, hogy ez az eset nem egyszerűen katolikus, sokkal inkább társadalmi problémákat mutat meg. A dublini Catholic Central Library főkönyvtárosa, Peter Costello is úgy véli, nehezen hihető, hogy akkoriban ne tudtak volna mindarról, ami Tuamban történt. Az például ismert tény volt, hogy a „törvénytelen” gyermekek körében nagyon magas a halálozási arány. A központi anyakönyvi nyilvántartás akkori hivatalvezetőjének éves beszámolója szerint 1923-ban minden harmadik élve született „törvénytelen” gyermek meghalt, mielőtt elérte volna az egyéves kort. „Ez körülbelül hatszorosa a törvényes csecsemők halálozási arányának” – állt a jelentésben. A beszámoló arra is kitért, hogy ez a szám magasabb, mint Angliában és Walesben, tehát sajátos ír problémáról volt szó. Peter Costello rámutatott: „A halálesetek magas számát regisztrálták, közzétették, a helyi hatóság és a kormány hivatalosan értesült minderről. A forradalom utáni ír társadalom tudta és elfogadta, hogy a »törvénytelen« gyermekek, akár az anyjukkal kerültek otthonba, akár más gyerekekkel laktak együtt, jobban ki voltak téve a korai halál veszélyének, mint a törvényes gyerekek.”
David Quinn, a keresztény társadalmi tanítás képviseletével foglalkozó Iona Institute vezetője úgy nyilatkozott: számos lényeges kérdés merül fel az anya- és gyermekotthonokról, amely rossz fényt vet az egyházra. „Sok ilyen intézményben volt valami teljesen elfogadhatatlan: mégpedig az, hogy bár látszólag mind keresztény volt, csak ritkán voltak valóban krisztusiak.” A gyerekek és az anyák miért nem találkoztak az igazi keresztény tanúságtétellel és szeretettel, amikor beléptek ezeknek az otthonoknak az ajtaján? Miért voltak személytelen szabályok és előírások, és miért voltak néha egészen kegyetlen körülmények? „Ezek és más kérdések árnyékként vetülnek Írországra – fejezi be cikkét Michael Kelly. – A bizottság vizsgálata néhányukra választ tud adni. Akit érdekel a teljes igazság, annak bíznia kell abban, hogy a vizsgálat sokkal józanabb és kiegyensúlyozottabb lesz, mint a legtöbb szörnyű beszámoló a történtekről.”
