A teremtett világ is várja Isten szeretettervének beteljesedését

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Gyakran hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a teremtett világ a mi tulajdonunk, a mi birtokunk, amelyet kényünk-kedvünk szerint kizsákmányolhatunk, és senkinek sem tartozunk elszámolni vele. Ezzel szemben a rómaiaknak írt levél egyik szakaszában (Róm 8,19–27), amelyből az imént hallottunk egy részletet, Pál apostol arra emlékeztet minket, hogy a teremtés egy csodálatos ajándék, amelyet azért adott kezünkbe Isten, hogy kapcsolatba tudjunk lépni vele, és fel tudjuk fedezni benne szeretettervének nyomát; mindnyájan arra kaptunk ugyanis meghívást, hogy naponta együttműködjünk e szeretetterv megvalósulásában.
Amikor viszont az ember engedi, hogy eluralkodjék rajta az önzés, akkor még a rábízott legszebb dolgokat is tönkreteszi. Ez történt a teremtett világgal is. Gondoljunk csak a vízre! A víz csodaszép és roppant fontos dolog: a víz ad nekünk életet, mindenben segít, de az érckitermelés érdekében beszennyezzük a vizet, bemocskoljuk és elpusztítjuk a teremtést. Ez csupán egy példa, sok más példát is említhetnénk. A bűn tragikus megtapasztalásával, az Istennel való kapcsolat felbontásával a környezetünkhöz fűződő eredendő kapcsolatot is megszakítottuk, tönkre­tettük a teremtést, mulandóságunknak alávetve szolgasorba hajtottuk azt. És mind­ennek drámai következményeit naponta látjuk. Ha megszakad az Istennel való kapcsolat, az ember elveszíti eredendő szépségét, és maga körül is mindent elcsúfít. S ahol korábban minden a teremtő Atyára és az ő végtelen szeretetére utalt, ott most az emberi gőg és mohóság szomorú, fájdalmas jeleit látjuk. Az emberi gőg kizsákmányolja és elpusztítja a természetet.
Az Úr azonban nem hagy magunkra minket, és ebben a lesújtó helyzetben is a szabadítás, az egyetemes üdvösség új távlatát nyitja meg előttünk. Ez az, amit Pál örömmel hangsúlyoz, amikor arra hív minket, hogy hallgassuk meg az egész teremtett világ nyögését. Ha jól odafigyelünk ugyanis, láthatjuk, hogy minden nyög körülöttünk: nyög maga a teremtés, nyögünk mi, emberi lények, és nyög a Szentlélek bennünk, a szívünk mélyén. Ezek a nyögések azonban nem terméketlen, vigasztalan sóhajtozások, hanem – ahogyan az apostol rámutat – a szülő nő nyögései, aki bár szenved, tudja, hogy új élet jön a világra. Esetünkben pedig valóban erről van szó. Még szenvedjük bűnünk következményeit, körülöttünk még minden magán viseli gyötrődéseink, mulasztásaink, bezárkózásaink jegyét, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az Úr megmentett minket, és megadta nekünk annak lehetőségét, hogy már most szemléljük és ízleljük magunkban és magunk körül az új teremtést létrehozó feltámadás, a húsvét jegyeit.
Ez reményünk tartalma. A keresztény ember nem a világon kívül él, fel tudja ismerni saját életében és környezetében a rossz, az önzés és a bűn jeleit. Szolidáris a szenvedőkkel, a sírókkal, a kirekesztettekkel, az elkeseredettekkel… Ugyanakkor a keresztény azt is megtanulta, hogy mindezt a húsvét szemüvegén keresztül, a feltámadt Krisztus szemével nézze. S ezért tudja, hogy a várakozás idejét, a jelent meghaladó vágyakozás, a beteljesedés idejét éljük. A reményben élve tudjuk, hogy az Úr irgalmával véglegesen be akarja gyógyítani sérült, megalázott szívünket, és mindazt, amit istentelenségében az ember elrontott, és hogy ily módon az Úr új, az ő szeretetében végre kiengesztelődött világot és emberiséget hoz létre.
Mily sokszor hajlamosak vagyunk mi, keresztények a csüggedésre, a pesszimizmusra… Időnként hasztalan panaszkodásnak adjuk át magunkat, vagy elfogynak a szavaink, s már azt sem tudjuk, mit kérjünk, mit reméljünk…
De ismételten csak segítségünkre siet a Szentlélek, reményünk lélegzetvétele, aki elevenen tartja szívünk nyögését és várakozását. A Lélek a mi érdekünkben túllát a jelen kedvezőtlen látszatain, és már most feltárja előttünk az új eget és új földet, amelyet az Úr az emberiségnek készít.

Fordította: Tőzsér Endre SP