– Sokan elítélik azokat, akik az evangelizáción, a hitéleti cselekményeken túl bármit az egyházi feladatok körébe tartozónak vélnek. Például miért kellene szociális gondokat orvosolniuk egyházi szereplőknek – kérdezik –, hiszen az az állam és az önkormányzatok feladata. Mindenki maradjon a kaptafájánál, mondják.
– E téren érzésem szerint nagy a zűrzavar. Alapfogalmakat kell tisztázni. Mi az, hogy egyház? Mi az, hogy evangelizáció? Milyen feladatokat kell, és melyeket nem szabad vállalnia az egyháznak? Az Ön által sorolt érveket szerintem azok hangoztatják, akik csupán strukturális intézményként tekintenek az egyházra, amely hitéleti „szolgáltatásokat” nyújt. Pedig az egyháznak a társadalom minden szegletét meg kell próbálnia megszentelni, mindenhová el kell vinnie az örömhírt. Ha ezt a szemléletet tesszük magunkévá, akkor a meggyszedés és -befőzés is lehet evangelizáció, és így az egyház feladata. Hiszen közösséget teremt, amikor majd télen együtt, örömmel elfogyasztjuk a befőttet.
– Nem feszíti ez szét a biztonságot adó kereteket? Nem okoz káoszt? Hiszen mégiscsak van „hagyományos” papi szerepfelfogás, és létezik attól eltérő szemlélet.
– Ne értsen félre! Én nem azt mondom, hogy a pap szakítson minden korábbi megkötöttséggel, és oldódjon fel a szociális tevékenységekben, vagy váljon egyívásúvá a gördeszkázó, motorozó fiatalokkal. Ilyesmiket kívülről szoktak elvárni, olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs Jézus Krisztusról. De azt is evidensnek tartom, hogy a plébániának a találkozás helyének, a plébánosnak pedig a találkozások emberének kell lennie. Ez a döntő. A találkozás fontos a hímzőszakkörben, a lovaspályán, a búzaszentelésnél és a gördeszkázásnál egyaránt. Igen, én valóban nem félek szétfeszíteni a kereteket, ha ezzel találkozások lehetőségét teremthetem meg. Így teszek a „hitéleti feladatok” terén is: például együtt mondom a litániát az asszonyokkal – ezzel is új hagyományt teremtettem itt. Ahogyan azzal is, hogy nálunk hétfőt, a szabadnapomat leszámítva mindennap van mise. Vagy azt milyen kategóriába sorolná, hogy Szent Márton-ereklyét akarok szerezni a templomunknak? Látja, engem innen is, onnan is „a túlzások emberének” lehet tekinteni.
– Volt egy papi működésmód, amelyre annak idején, a teológián felkészítették, és amelyhez képest részben új utakat kellett keresnie. Ezért az Ön szerepfelfogása mindenképpen szokatlan.
– Papnak lenni éppen azt jelenti, hogy az elképzeléseidet, a terveidet el kell engedned. A mentálhigiénés képzés segített, hogy jobb önismeretre jussak, és hozzáláthassak a komplexusaim feldolgozásához – részben az is egy komplexusrendszer eredménye, hogy pap lettem. Egy papnak komoly munkát kell elvégeznie önmagán, hogy tisztába kerülhessen magával, a férfiasságával, a dominanciájával. A legfontosabbnak azt látom egy pap életében, hogy egészen ott tudjon lenni, ahol van. Ami az én esetemben azt jelenti, hogy a kunszentmártoniak érezzék: közéjük tartozom, értük vagyok itt. Ez a felfogásom annak idején nagyon meglepte őket, és beindult a hallelujázás, de szerencsére sikerült gyorsan leállítanom. Mert ennek éppen az a lényege, hogy mindenki természetesnek érezze.
– Mi adja a gerincét a szerteágazó tevékenységeinek?
– Az éhezőknek ételt adni, a szegényeket felruházni, a betegeket és börtönben levőket meglátogatni, a szomorúakat megvigasztalni, a kételkedőknek jó tanácsot adni – az irgalmasság testi-lelki cselekedeteiben minden benne van, amit egy pap feladataiként és életprogramként el tudok képzelni.
– Megfigyeltem, hogy gyakran így beszél: „a munkatársaimmal majd megbeszélem”, „ezt a munkatársaim jobban tudják”. Ennek mi az oka?
– Az elsődleges hivatásomnak azt tartom, hogy másokkal találkozzam, ezért mindent, ami ebben akadályoz, át kell adnom másnak. Csapatot kell építenem, minden feladatra meg kell találnom a legalkalmasabb munkatársakat. Nem áltathatom magamat azzal, hogy mindenhez értek. Én csak szervezője lehetek az életünknek, e téren akarok minél jobb lenni. Nem a pap az egyház, hanem Isten népe. Én annak az előmozdítója vagyok, hogy a plébánia betöltse a szerepét: a közösségek közössége legyen.
– És a közéleti szerepvállalást miért tartja természetesnek? Közéleten ezúttal a város életében való aktív részvételt, gondjaiban való osztozást értem.
– Amikor idekerültem, megdöbbenve szembesültem azzal, hogy a város vezetősége mennyire nem vett tudomást az itt élő legnagyobb és legdinamikusabb közösségről. És a legtermészetesebbnek tartottam, hogy tegyek ennek megváltozásáért, eljárjak az egyházközség és a város fejlődése érdekében, például a katolikus óvoda ügyeiben. A drogprevenciós programunk csak egy a huszonhat pályázatunk közül. A helyi hagyományok ápolásának is nagy jelentőséget tulajdonítok. Fontosnak tartottam például, hogy a március 15-ei városbeli ünnepségeken emlékezzenek meg Bémer Lászlóról, az 1848–49-es forradalom hőséről, „fehér mártírjáról” (halálos ítéletét a Vatikán nyomására változtatták száműzetésre), aki korábban kunszentmártoni plébános volt. Kovásza lettem annak is, hogy a Bozsik-minta, a város mintája, amely a párizsi világkiállításon díjat nyert, terítőkön, kerámiákon megjelenjen. Nagy büszkeségem, hogy mára divat lett Kunszentmártonban a Bozsik-minta-hímzés; a plébánián hímzőkör is működik.
– Mit gondol, miért lett Önből „bulvár plébános”? Úgy tűnik, azok a lapok, amelyek valami meghökkentőt, vicceset, kuriózumszerűt akarnak közhírré tenni a katolikusokról, előszeretettel tudósítanak Kunszentmártonból.
– Aki hiteles próbál lenni, azzal a világ nem tud mit kezdeni. A cél az, hogy mindenkit eladható termékké alakítsanak. A népnek cirkusz és a cirkuszhoz bohóc kell, ezért gyakran engem is igyekeznek azzá átfesteni. Jellemzőnek tartom, hogy mennyivel nagyobbat szólt a sajtóban, amikor egy névtelen feljelentés alapján drogot kerestek a plébánián a rendőrök (és persze nem találtak), mint az, hogy drogprevenciós programot indított az egyházközség.
– Hogyan vált Önből menedzserszemléletű plébános? Mennyire ment ez könnyen? Ön szerint milyen más modelleknek van még létjogosultságuk?
– Úgy látom, hogy én csaknem predesztinálva voltam erre a szerepre. De ez nem jelenti azt, hogy minden papnak ezt az utat kell választania. Sokféle papi modell lehetséges: befelé forduló, spirituális, liturgiaközpontú, feladat- vagy célorientált egyaránt. A lényeg az, hogy a pap mindig alkalmazkodjon a helyi sajátosságokhoz, a közösség szükségleteihez. És tudja elengedni a saját elképzeléseit.
