Nem úgy Kocsis szomszéd birodalma, amelyet gazdája precízen rendben tartott: rendszeresen nyírta a füvet, metszette a rózsabokrokat, a fákat, s ha a gyümölcs megérett, még a lekvárfőzésben is közreműködött. Terem náluk cseresznye, meggy, barack, szilva, de gyönyörű a mogyoróbokor is. A selyemakác, a fenyőfák, a hársfa szintén a kert díszei.
Kerti munka közben gyakran beszélgettünk. Laci mindig mosolygott, mindig volt egy-két kedves szava, s gyakran megörvendeztetett bennünket valami meglepetéssel is. Hol a frissen elkészült főtt kukoricából hozott át kóstolót, hol meg a pékségből hazaérkezve adott a kezünkbe egy még meleg, ropogósra sült cipót. Segített, amiben tudott, önzetlenül, viszonzást nem várva.
Hirtelen halála mindenkit váratlanul ért. Nemcsak a családja gyászolja, hanem a falu is.
A mindig zöld és rendezett kertben most érik a sárgabarack. Hatalmas, egészséges szemek mosolyognak a fán. Kocsis Lacira emlékeztetnek – s mi rá emlékezünk.„Aki szeretteinek szívében él, az nem halt meg, csak távol van, és mindenki, aki hazatér az Úrhoz, a családban marad.” (Szent Ágoston)
Fotó: Gajdó Ágnes
