Abban, hogy ez a sokunk számára igazán nagybetűs Regény megszülethetett, szerepe van a szerző által gondosan megőrzött kutatócéduláknak, filológusi múltja eleven valósággá lett emlékeinek. Minderről így vallott a közelmúltban egy interjúban Mátrai Zsuzsának: „Egy évtizedet töltöttem az MTA kézirattárában, tudtommal elsőként néztem végig és jegyzeteltem ki az első évek összes ülésének jegyzőkönyvét… Az akadémiai jegyzeteim nemrég előkerültek egy bőröndből. Átlapoztam, majd elolvastam őket, és mire felocsúdtam, kész volt a regény… regényemben… egy mai író mai gondjai szólalnak meg, reformkori köntösben. Inkább a két kor közötti különbségeket emelném ki… Az bensőségesebb világ volt a mainál, annak ellenére, hogy ott is dívott a cselvetés, az intrika, az irigység, hiszen a magyar irodalomban akkor jelent meg a pénz.”
Ennyi bevezető után illő közelítenünk e hol nyájas, hol szeretni valóan gunyoros, de minden sorában káprázatos mű témájához. A történések középpontjában az 1831-es esztendő áll, a Magyar Tudós Társaság (így nevezték kezdetben a Magyar Tudományos Akadémiát) sok feszültségben, civakodásokban, ugyanakkor – különösen nyelvészeti témájú – közleményekben gazdag első esztendeje, mondhatnánk: csecsemőkora. A témaválasztásban azonban még véletlenül se keressen-gyanítson senki bármiféle politikai indíttatást, az pusztán a véletlen játéka, hogy a már korábban elkészült mű e nemes társaság sok viszontagságot megélt utódának viharokban ma sem szűkölködő, 2019-es esztendejében látta meg a napvilágot.
A regény főszereplője, nevén ugyan nem nevezve, Vörösmarty Mihály; a címben az ő halhatatlan Szózatának egyik mondattöredéke bukkan föl. Vörösmarty nem csupán mint eleinte nyomorgó, majd a névtelenségből és szegénységből lassacskán kikapaszkodó poéta van itt jelen, hanem úgy is, mint szellemi közéletünk egyik reformkori pillérembere, akit 1830. november 17-én, az MTA alakuló gyűlésén évi 500 forint jövedelemmel második fokozatú rendes taggá nyilvánítottak. Ám Jolsvai András hőse csöppet sem hasonlít „az udvarias ecsetű Barabás” erősen szépítő, közismert portréjához: himlőhelyes, itt korán gyérülő hajú, lazuló fogazatú, a köz- és szerelmi ügyek porondján nem túl biztos léptekkel közlekedő emberke ő, aki mégis fölér minden idők kackiás versíró arszlánjaival, a múlt és a jelen nemritkán tenyérbemászó önposztoló lovagjaival. És ezúttal mindjárt magyarázatot is tudunk adni írásom szokatlan címére, ama rejtélyesnek tűnő „szobortalpról leemeltek” szókapcsolatra, ugyancsak a Jolsvai Andrással készült, már említett interjúból vett, megvilágító erejű idézettel: „…nem neveztem soha Vörösmartynak a főhősömet, hanem mindig költőként említem, míg a regényben minden más történelmi alak a saját nevén szerepel, mert távolságot akartam tartani tőle. Így könnyebben le tudtam őt emelni a szobortalpról.” De nemcsak őt, hanem a tudóstársaságban és környezetében sertepertélő többi szereplőt is: a szelíd, antikarrierista Kisfaludy Károlyt, azután Döbrentei Gábort, a társaság vértolulással küszködő titoknokát, a Kölcsey kíméletlen kritikája miatt visszavonult Berzsenyi Dánielt vagy éppen az ekkoriban még Schedel névre hallgató Toldy Ferencet, továbbá Bajza Józsefet, a megkeseredett, magát háttérbe szorítottnak érző Kazinczyt és Vörösmarty korábbi munkaadóit, a Perczel famíliát… Epizódszerepben bár, de fölbukkan a könyvben, egy házi koncerten az ifjú, s aranyszőke haját briliáns zongorajátéka közben vadul lengető Liszt Ferenc is.
Vörösmarty mellett a szerző legnagyobb szeretettel övezett szereplője Deák Ferenc, akinek jellemzése annyira találó, hogy – a regény számtalan további portréjával együtt – filmvászonra kívánkozik: „Deák mellett valahogy minden olyan egyszerűnek tűnt. Deáknak mindenre volt magyarázata és megoldása. Lebilincselő tudása valami kikezdhetetlen, bölcs derűvel párosult. Könnyen és gyorsan hozott döntéseket, és aztán azok mentén igyekezett kényelmesen berendezni a maga világát. Egy erkölcsös epikureista, gondolta róla a költő már az első találkozásuknál, de érzékeny lelke azt is megérezte, hogy a Deákból áradó rendíthetetlen nyugalom, a maga világát biztos kézzel uraló, rendszerető tudás mögött egy sebezhető, gyermeki kedély lakik. Deák árva fiúként nőtt fel, anyja a szülésébe halt bele, nem csoda, hogy szeretetéhsége sokkal magasabb volt az átlagnál. Mutatott tehát egy olyan képet magáról a világnak, amit csak szeretni lehetett. Az is ő volt persze, az a mindig joviális, már ifjan pocakot eresztett, nagy fejű mackó…”
A szerző részéről a legnagyobb távolságtartás az Akadémiát megalapító, de a korabeli közéletbe belesimulni nem igazán tudó Stefi grófnak, Széchenyi Istvánnak jutott, akit Jolsvai András gyilkos humorral nem grófnak, hanem srófnak titulál, arra célozva, hogy nemzetmentő, nemzetmegújító becsvágyában bizony mindig följebb és följebb srófolta elvárásait az ő fordulatszámánál lassabban munkálkodó harcostársaival szemben. Akiket azután megszállott változtatni akarásában gyakran el is mart, el is idegenített magától. Ezúttal csak egy rövid idézet a rá vonatkozó szerzői vallomásból: „Megemelem a kalapom előtte azért, amit létrehozott. Igyekezett a polgári társadalom felé haladni, maga is polgárként viselkedni, de minduntalan kibújt belőle a katonatiszt és az arisztokrata.” Megdöbbentően összecseng ez a vélemény Jékely Zoltánnak – az eredetileg németül írott Széchenyi-napló egyik fordítójának – két, 1978-ban megjelent esszéjével, amelyek közül a Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben egyik részletében így ír: „Köztudott, hogy még negyedik évtizedének küszöbén sem látja világosan élethivatását, és sokágú válaszút csábítgatja ezt a XIX. század eleji »muszáj-Herkulest«. Élményhabzsolása, az átélés hőfoka, olykor irracionális, utópisztikus célkitűzései… egy nagy írónak kissé sokáig elhúzódó készülődését sejtetik.” Egy bizonyos: egykori beszélgetéseink során olvasói ízlését valamelyest megismerve, bízvást állíthatom: Jékelynek, ha élne, nagyon szeretett, sokat forgatott olvasmánya lenne a Nincsen számodra hely.
Végül: bár Jolsvai András a filológiába is belekóstolt, ezt a remekét szorosan vett tudomány- és irodalomtörténeti forrásnak, szabályos tananyagnak ne tekintse senki: írója nem annak szánta. A reformkor középfokú és egyetemi oktatását színesítő, okos, a merev, hideg és unalmas panoptikumszemléletet bölcs humorral tagadó, de legalábbis oldó háttérkönyvnek, akár jóízű viták anyagának azonban – feltétlenül!
(Jolsvai András: Nincsen számodra hely. Fekete Sas könyvkiadó, Budapest 2019)
