Nemcsak művészeti tevékenysége okán, hanem tanárként is nagy népszerűségnek örvendett egészen 1993-ban bekövetkezett haláláig. Álláshalmozó volt – mondhatnánk: 1945 és 1963 között a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanított, 1963 és 1993 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, majd 1974 és 1987 között rektora volt. 1968-tól 1977-ig a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége elnöke, 1975-től 1980-ig az Elnöki Tanács tagja, 1975-től országgyűlési képviselő, 1984-től 1992-ig a Magyarországi Református Egyház egyik presbitere. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia alapító és elnökségi tagja volt. S mindezek mellett állandóan gyakorolt; műtermében rengeteg rajztanulmányt készített, és több mint félszáz köztéri szobrot mintázott. Még leírni is sok mindezen foglalatosságokat, nem- hogy művelni. E sorok írója egyszer egy rövid időre találkozhatott vele; egyéniségének kisugárzása, kohéziós ereje, nagyvonalúsága, határozott megjelenése sokféle munkakör betöltésére alkalmassá tette.
Somogyi József 1916. június 9-én született Félszerfalván, a mai Ausztria burgenlandi tartományában fekvő Hirmben. Édesapját korán elvesztette, Klastrompusztán, majd Ásványrárón töltötte gyermekéveit. 1927-től 1931-ig a győri Bencés Gimnáziumban, majd 1931-től 1935-ig a Dunántúli Református Egyházkerület Pápai Főgimnáziumában tanult. Itt nagy hatást tett rá rajztanára, A. Tóth Sándor festőművész. Jogásznak készült, de a művészetek felé fordult.
1935–1936-ban Aba Novák Vilmos festőművész szabadiskoláját látogatta, majd 1936 és 1941 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István festőművész, valamint Sidló Ferenc és Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész tanítványa volt.
A Vigadó Galéria Somogyi József és tanítványai címmel nagyszabású kiállítással emlékezik a művészre. A VI. emeleten két nagy teremben láthatunk alkotásokat, az egyikben a mester nagyobb méretű, meghatározó szobrait, kisplasztikáit, érmeit és legalább harminc-negyven aktrajzát tekinthetjük meg. A másik kiállítótérben pedig az egykori tanítványok szobrászati munkáiból találunk egy jelentős válogatást. „Tündöklő szálfa. Ember és szobrász. Egy pogány Isten…” – ezekkel a szavakkal idézte meg mestere alakját Kő Pál szobrászművész 2001-ben írott visszaemlékezésében.
Somogyi egyik legismertebb szobra, a Martinász című, 1953-ban készült. A vasmunkás alakja egyszerű eszközökkel mintázott, realista alkotás, amely egy csapásra meghozta a művész számára a népszerűséget, és nem sokkal később a Kossuth-díjat is. Szakmai berkekben ugyanúgy elismerésre talált, mint a közönség körében, ámbár meglepő módon csak hét évvel később, 1960-ban kerülhetett köztérre Dunaújvárosban. A szobor Schall József építész kérésére eredetileg a soroksári vasmű elé készült, ám a gyár akkori igazgatója nem volt elégedett az alkotással: „Miért ilyen sovány a szocializmusban?…” – adott hangot nemtetszésének. A dunaújvárosi martinászok viszont levélben köszönték meg a szobrot a művésznek: „Elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki Önnek ezért a nagyszerű művészi alkotásért, úgy érezzük, hogy a szobor méltó kifejezője annak a hősi harcnak, amelyet az ember a fémek előállításáért, az elemi erőkkel szemben kifejt. Örömmel tekintünk az Ön alkotására és büszkék vagyunk rá.”
Rózsa Gyula művészettörténész így írt a szoborról 1970-ben: „(…) a Martinász csípőre tett kézzel, fáradt-diadalmas mozdulattal, az igazi munka igazi, keserves pátoszával. Szokatlan volt sovány győztessége, szokatlan sallangtalan plasztikai ereje.”
Somogyi munkássága során legnagyobb vihart kavart műve a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János szobra volt. Az alkotás olyannyira megmozgatta a közvéleményt, hogy a leleplezésre több mint ötezer ember gyűlt össze a vásárhelyi főtéren. Maga Somogyi József is kénytelen volt megszólalni az avatáson, a tömeg megkövetelte tőle.
A mester nem portrészobrot alkotott, hanem az eszmét akarta ábrázolni.
A megrendelő, a város akkori vezetősége is ezt várta a művésztől. 1965-ben Zsigmondi Boris több mint félórás riportfilmet forgatott a szobor készítésének körülményeiről. „A kubikusok nem jártak mezítláb sohase” – mondták a filmben Szántó Kovács még élő családtagjai, leszármazottai. Somogyi „aszkéta hittevő”-nek nevete az egykori agrárszocialista mozgalom vezéralakját, aki a XIX. század végén tevékenykedett. Ez a mű „nem képmás, hanem emlékmű” – állította alkotásáról a mester.
Somogyi pályájának kezdetén remek állatszobrokat mintázott. Ezek közül jó néhány látható a Vigadó Galériában rendezett kiállításon: Jaguár, Oroszlánkölyök, Csikó – valamennyi lendületes, élettel teli munka. 1940-ben a Szinyei Társaság tavaszi szalonján Örvösmedve című alkotása kitüntető elismerést kapott.
Kisplasztikái szintén kiemelkedőek, a Cantata Profana és az In memoriam Vujicsics Tihamér címűek megtekinthetők a tárlaton is. A kiállítótér közepén helyezték el Somogyi bronz Korpuszát, amelyet 1967-ben mintázott. A mű megrendítő erővel ábrázolja Krisztust a keresztfán. Az időszaki kiállítást követően Hollóházára kerül majd vissza, ahol a Szent László-templomban függ.
Somogyi József szobrait erős expresszivitás jellemzi, szerkesztettség, egyfajta vázszerűség hatja át körplasztikáit. Kezének nyoma szinte minden alkotásán felismerhető. Nem csak mintázófát használt; jól látható, hogy szobrain gyakran kézzel tapasztotta egymáshoz az agyagrétegeket. Ennek a technikának is köszönhető egyéni, mással össze nem téveszthető stílusa. Valamikor a hetvenes években egy alkalommal a televízióban riportot készített Somogyival D. Fehér Zsuzsa műtörténész. A mester megmutatta műtermében az éppen készülő szobrát, és D. Fehér megkérdezte, mit tart rajta a legjobbnak. Somogyi erre egy pici kéznyomot mutatott a kamerának, az unokája tenyerének nyomát. „Ez mindennél többet ér” – mondta.
Egy róla készült portréfilmben – amely a kiállításon is megtekinthető – így beszélt a művészi alkotás lényegéről: „Volt egyszer egy növendékem, aki tökéletesen birtokában volt a mesterségnek, szinte mindent tudott a szakmáról. Végzős volt, amikor egyszer ott álltam egy nagyon szépen megmintázott szobra előtt. Ő is elfehéredett, meg én is. Mester, mi a hibája? – kérdezte. Nem tudom megmondani, gyerekem – válaszoltam. Jól volt megcsinálva a keze, mindene… E rettentő kínos helyzetben már épp otthagyni készültem, amikor kétségbeesetten, feszülten utánam szólt: mondjon valamit, mester, mi hiányzik?! Visszafordultam, és csak annyit mondtam: a varázslat.”
(A tárlat június 26-ig látogatható a Vigadó Galériában.)
