A szív írója

Több mint harminc évvel előbb kezdte az újságírást a Szegedi Naplónál Tömörkény István oldalán, Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza nyomában. Egyre emelkedett pályáján, múzeumigazgató lett, de igazi terepe élete végéig az irodalom volt. Nemzedékek nőttek és nőnek föl ifjúsági regényein; közülük is kiemelkedik a Rab ember fiai, a tüneményes Kincskereső kisködmön, amelynek szűcsmesterét édesapjáról mintázta, és a Dióbél királyfi. Klasszikus alkotása, az Ének a búzamezőkről külföldön ugyancsak sikert aratott.

Azok közé az írók közé tartozik, akik meghatározták Szeged szellemiségét. Hozzájuk sorolhatjuk még Pósa „bácsit”, a legendás Pósa Lajost, aki Móra egyik ösztönzője volt. Valljuk meg, Mikszáthot kivéve egyikük sem ünnepelt alakja az irodalomtörténeteknek. Részben talán ott kereshetjük ennek magyarázatát, hogy tősgyökeres magyarságukhoz minden művükben ragaszkodtak. Móra Ferenc gazdag, kifejező nyelvhasználatáról a szegedi irodalom kiváló kutatója, Péter László írt kitűnő tanulmányt, s ebben joggal nevezi nyelvünk művészének. S emellett a lélek építésének is művésze volt: kevés írónk van, aki ilyen beleérzéssel tudta hősei belső világát ábrázolni. Nem a divatos lélektani irányzatokat követte, olyannak mutatta az embert, amilyen a valóságban, amilyenné az élet, a gondok és örömök kovácsolják.

Halk szavú, szeretetre méltó és másokat szeretni tudó ember és író volt. Csendesen, hihetetlen szorgalommal és eltökéltséggel dolgozott, hiányzott belőle a magamutogatás és a hiúság, pedig igazán büszke lehetett óriási népszerűségére, amely halála óta sem csökkent, hisz évről évre ifjú olvasók zárják szívükbe hőseit, ő pedig megtanítja őket megértéssel és szeretetben élni. Beteljesedett, amit Önarckép című költeményében így fogalmazott meg: Mit érnek a való világok? Ó, jobb belőlük mit se venni észre, az emlékek subáján heverészve. S kialudni, mint a letett szivar, amely lassan saját hamvába hal. Vagy hirtelen elcsengni, mint e dal.

Nem véletlenül szerepel e részletben a szivar. A mértékkel élő író egyetlen dologban nem ismert pardont: egyik szivarról a másikra gyújtott, s füstjébe burkolózva megbocsátó mosollyal figyelte az emberi gyarlóságot. A Kisfaludy Társaság nevében őt búcsúztató Sík Sándor tökéletesen jellemezte emberi és művészi habitusát: „…aki beszélt belőled, az a jó ember volt, a nagy, meleg, kitartó, mindenkivel együtt érző emberi szív. És ennek a szívnek beszéde megtalálta az utat a szívhez, mindenkiéhez, aki hallott vagy olvasott, ha csak emberi volt a szíve és magyar a nyelve… Móra Ferenc (…) egy nemzet szívében él (…) aki egy nemzet szívében él, az halhatatlan.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.