„A szerzetesi élet nem múzeum”

Ezt tapasztaltam meg Tihanyban… – vallotta nemrég Korzenszky Richárd azon a szép ünnepségen a tihanyi templomban, ahol, hetvenedik születésnapján barátai, rokonai, rendtársai, tisztelői köszöntötték. Arra kértem, tekintsen vissza, hogyan kezdődött a kegyelem kiáradása a sziklára épült monostorban, a Tihanyi-félsziget legszebb pontján.

– 1994 október végén érkeztem Tihanyba. Nem tudtam, mi vár rám. Sosem gondoltam arra, hogy valamikor itt, a magyarságnak ezen a szent helyén kell helytállnom. Azt hittem, nyugodt, csendes, olvasással, írással töltendő évek várnak rám. Helyette egy kívül-belül felállványozott templom restaurálását kellett befejezni (teljesen még most sincs kész), majd az apátság épületét lakhatóvá tenni. Új kiállítóhelyet építeni. Hangversenyeket, előadásokat szervezni. Turistákat, látogatókat, küldöttségeket fogadni. A legkülönbözőbb kérdésekre választ adni.

Bencés közösségünk erejét a közös imádság, a zsolozsma adja. Hétről hétre oda kell állnunk az Úr oltárához sereglő emberek elé, és örömhírt mondani. Meg kell hallanunk az evangélium üzenetét, amely újra és újra megszólít minket is, engem is: „Ne félj!” És „Békesség nektek!” Számítanak ránk a környékbeli hívek: a tihanyiak, az Aszófőhöz tartozó templomok látogatói. Ezért nem elég a kőből épített templomot és házat gondozni, restaurálni. A szerzetesi élet nem múzeum. Közösséget kell formálnunk azáltal, hogy újra jelen vagyunk ezen a félszigeten, ebben az ősi monostorban munkánkkal, imádságunkkal. Szívesen látjuk azokat, akik az Úr szolgálatára hívó hangot meghallják, és készek folytatni azt a munkát, amelyet szerzetes őseink kezdtek el. Az emberek éhezik-szomjazzák az igazságot, vágyakoznak a jó szóra, megértésre.

– Melyek voltak tihanyi szolgálatának a legszebb pillanatai?

– Azóta, hogy Tihanyba jöttem, megünnepelhettük az apátság alapításának kilencszáz éves évfordulóját. Megszámlálhatatlanul sok ismerős arcot, új barátot, hűséges, jó munkatársakat kaptam ajándékba, akik nélkül bizony töredékét sem tudnánk megtenni annak, amit az emberek elvárnak tőlünk. S miközben egyre több az ismerős a tihanyi temetőben, szemem előtt válnak felnőtté az ideérkezésemkor még aprócska, beszélni is alig tudó gyerekek. Ünnepeink közül számomra különösen kiemelkedett az a nap, amikor két fiatal testvér a tihanyi templomban ünnepélyesen örökfogadalommal kötelezte el magát a szerzetesi életre.