A szeretett személyek között létezik egyfajta sorrend. Vannak emberek, akiket a Teremtő jobban rám bízott, felelősebb vagyok értük, s vannak, akiket másokra bízott jobban, rám kevésbé. Alapelvként kijelenthető: minél szorosabb egy szeretetkapcsolat, annál inkább felelősek vagyunk érte. A saját gyermekem neveléséért inkább vagyok felelős, mint a villamoson látott gyermekekéért. A saját házastársam lelki üdvéért inkább vagyok felelős, mint a szomszédéért. A családi kapcsolatok mindig megelőzik a társadalmi, munkatársi, politikai kapcsolatokat. Fontos ezt leszögeznünk, mert gyakran látjuk: igen jóságos keresztény emberek azt hiszik, akkor lelkiismeretesek igazán, ha „mindenkinek mindenévé válnak”, akár a saját házasságuk, családjuk kárára is. Olykor ezek a jóságos keresztények körömszakadtáig helytállnak a munkahelyükön, elhivatottan foglalkoznak a nagyközösséggel, aktívak a társadalmi életben – csak a saját családjukra nincs már erejük.
Az ordo caritatis elve szeretné határozottan helyrebillenteni az ilyen szolgálatkész embereket: nem lehet sokáig büntetlenül kilopni a legjobb erőket a családból. Ha otthonra csak a maradék energia, kedvesség, kreativitás, vidámság, egyáltalán jelenlét jut, azt megsínyli a házasság, a gyereknevelés, a család. Talán nem is kell mindenkinek házasságot kötnie, aki elszánt kutató, művész akar lenni, aki minden erejét „nagyban” akarja bevetni. Ám aki családot vállalt, annak a legjobb erőit azoknak is oda kell adnia, akikért a leginkább felelős. Az ordo caritatis elve védeni akarja a családot, a családok határait, az energiák beosztását.
A családon túl koncentrikus körökbe rendeződnek felebarátaink. Legközelebb állnak a barátaink, keresztény közösségünk tagjai, lakótársaink, munkatársaink, majd ezután következnek a nagyobb közösségeink, honfitársaink, végül minden embertársunk. Így például aktívabban részt veszek a baráti kör, az egyházi közösség tagjainak életében, komolyabban hatok életvezetésükre, támogatom házasságukat, segítem őket a szenvedés idején. Tágabb körben előbbre való a honfitársam, akit megillet az előny például a munkahelyteremtésben. Ugyanahhoz a nemzeti nagycsaládhoz tartozunk, ezért közelebb áll hozzám, mint egy idegen, aki viszont a saját otthonában élvez elsőbbséget.
Ezt a sorrendet felülírhatja a sürgősség sorrendje: háttérbe szoríthatom a családtagomat, ha valakinek azonnali segítségre van szüksége. Ha egy embertársam beteg, bajban van, elkeseredett, s különösen, ha halálos veszélyben van, a lelkiismeretnek mérlegelnie kell, hogy ki várhat, s hol kell először és hatékonyabban cselekednem.
Tovább bonyolíthatja a helyzetet a kompetencia sorrendje: nem egyenlő arányban oszlik meg a felelősség. Akire több bízatott, attól többet kérnek számon. Így a nagyobb hatalommal, szakmai kompetenciával, jobb lehetőségekkel rendelkezőnek előbb kell cselekednie. Egy orvosnak baleset esetén több a cselekvési kompetenciája, mint egy szobafestőnek. Egy országgyűlési képviselő inkább felelős a közjóért, mint egy egyszerű választópolgár. A bank vezetője inkább felel a pénzügyi tisztaságért, mint egy egyszerű alkalmazott.
Mindezek a szempontok eligazítást jelentenek a tanakodó lelkiismeretnek, de természetesen nem veszik le róla a döntés terhét és kitüntetettségét. Nem válogatunk, és nem hígítjuk fel ezzel az evangéliumi szeretetparancsot, hanem uralni akarjuk azokat a helyzeteket, amikor ütköznek a kötelességek, s érzékenyen segíteni igyekszünk a lelkiismeretet a mérlegelésben. Az ordo caritatis elve évezredek alatt forrt ki, s a rendet akarja a káosszal szemben.
