Fotó: Lambert Attila
Egy pap akkor van a helyén, ha szeretetkapcsolatban él Jézussal – fogalmaz Tölgyesi Dávid. Hivatása történetére visszaemlékezve arról mesél, az vezette a szemináriumba, hogy megtapasztalta: a szeretet Jézusnál van, és tőle tanulhatja meg, mit jelent szeretni. „Szeretetből mentünk el papnak, és ez a szeretetkapcsolat tart meg minket a hivatásban.” Dávid a népművészetéről híres Buzsákról származik. Gyerekkorában a ministrálás kapcsolta be az Egyház életébe. Később, fonyódi középiskolás évei alatt meghívta az ifjúsági közösségbe Vajda Gábor, aki akkoriban, 2011–2013-ban lengyeltóti káplán volt. Dávid rögtön az érettségi után jelentkezett papnövendéknek.
Szentelés előtt álló fiatal papként úgy véli, szükség van a jó példákra ahhoz, hogy kialakuljon az emberben az a vízió, ami vezeti őt a szolgálatban. Vajda Gábor volt számára az első példakép, a szemináriumi évek alatt pedig a lelkivezetője, Mazgon Gábor atya segítette tovább az útján. Tőle tanulta, hogy akkor válhat belőle jó pap, ha először is az erények útján járó, nyíltszívű, becsületes ember lesz, aki a helyén van, és ismeri a hibáit. Másodszor pedig jó katolikus, aki irgalmas és áldozatkész, imádságos lelkületű, reális gondolkodású, szereti Istenét és az Egyházát.
Az Esztergomban töltött évek ismeretekben való gazdagodást, közösségi tapasztalatot hoztak számára, és megerősödést a hivatásban. Fontosnak tartja megemlíteni, hogy ehhez nagy szükség volt a következetes lelkivezetésre. „A szeminárium kegyelmi időszak volt számomra. Nagyon sokat kaptam itt” – summázza a hat évet. – Megértettem, hogy nem kell megváltoztatnom a személyiségemet, megmaradhat a lendületem, a buzgóságom, a vidámságom és az életkedvem, ami a legtöbb huszonévesre jellemző.”
Diakónusi gyakorlatát Nagykanizsán, a Jézus Szíve Plébánián töltötte, ahol élő, nagyon aktív közösségbe került. „Ennél jobb helyet el sem tudtam volna képzelni magamnak. Vasárnaponként tele van a templom, ráadásul olyan emberekkel, akik valóban hallani akarnak valamit. Amikor először álltam ki az ambóhoz, és annyi szempár meredt rám, az nem volt egyszerű. Minden alkalomra sokat készültem, hogy üzenete legyen annak, amit mondok, hogy közel tudjam vinni az emberekhez az irgalom és a szeretet Istenét.” Dávid arról mesél, hogy Szűcs Imre plébánossal és Bogár Gáspár atyával három papi generáció volt együtt a plébánián; egyetértésben, harmóniában éltek. Hangsúlyozza, milyen sokat tanult mindkettőjüktől.
„A papság felelősség, de nem teher. Érzem a szolgálat súlyát. Arra köteleződünk el, hogy az embereket Krisztushoz vezessük. Szeretetből születtünk, és ezt az üzenetet kell elvinnünk mindenkihez.”
Közösségi ember szeretnék lenni
„Szent II. János Pál pápától az alázat erényét tanultam. Az alázat erőt ad, segítségével el tudjuk fogadni a körülöttünk lévő dolgokat úgy, ahogy vannak, s közben mégis előre-haladunk. Don Boscóban és Néri Szent Fülöpben a közvetlenség, az emberekre való nyitottság fogott meg” – mondja Vida Zoltán, amikor arról beszél, kiket tekint a példaképeinek.
A Kaposvári Egyházmegye új papja korai hivatás. „Ötödik osztályos korom óta kísért az egyházi szolgálat gondolata. Szerettem a szentmiséket, a hittanórákat. Élénk volt a közösségi élet a plébániánkon. Kisgyerekként kezdtem ministrálni, szívesen vettem részt a templomi szolgálatban. Később ministránsvezető lettem. Nyaranta táborokban, kirándulásokon segítettem, vigyáztam a kisebbekre. Nagy élményt jelentett számomra az is, amikor filmet forgattunk Bódi Mária Magdolna életéről” – mesél a kezdetekről Zoltán, aki egy Somogy megyei kisvárosban, Nagybajomban született. Plébánosának feltűnt a fiú elkötelezettsége, és rákérdezett, nem gondolt-e arra, hogy pap legyen. Zoltán akkor nemmel felelt, de a kérdés tovább formálódott benne. Kaposvárra került gimnáziumba, kollégiumban lakott, ám kapcsolata az otthoni plébániával továbbra is erős maradt. Kaposváron sem élt közösség nélkül. Egy tanáruk a kollégiumban lelkiegészség-szakkört szervezett számukra. Filmeket néztek, szentekről, bioetikai kérdésekről, családról, házasságról beszélgettek. „A tanárnő fontosnak tartotta, hogy ebben a világi kollégiumban is jelen legyenek a keresztény értékek, én pedig olyan embereket ismerhettem meg, akiket érdekel a hit.”
Zoltán gyakran betért a kollégium melletti templomba szentségimádásra. A papi szolgálat iránti vágy egyre inkább körvonalazódott benne, és érettségi után jelentkezett a szemináriumba. „Úgy éreztem, Isten erre az útra hív. Arra gondoltam, hogy a tanári elhivatottságomat, a gyerekek iránti szeretetet, illetve a magyar és a történelem iráni érdeklődésemet is be tudom majd építeni a papi hivatásomba.”
Hogy ez valóban így van, azt már a diakónusi szolgálat is megmutatta számára. Zoltán Lengyeltótiba került, és rögtön feltalálta magát a hitoktatásban. „Öröm volt, hogy átadhattam, amit tanultam. Megértettem, hogy a jelenlét a legfontosabb, az Egyházzal való kapcsolat és a hitoktató mellett a pap, akitől kérdezni lehet. Ezt meg is tették a diákok, komoly kérdéseket tettek fel, tartalmas beszélgetések alakultak ki közöttünk a hivatásról, az életfeladatokról.” Zoltán azt is elmeséli, milyen nagy élmény jelentett a közösség számára, amikor csaknem nyolcvan gyerek részvételével karaokeversenyt rendeztek.
Lengyeltótiban és a hozzá tartozó három településen a fiatal diakónus vonzónak találta a plébániai életet is. „Meghatározó volt a missziós lelküket. A templom ajtaja mindig nyitva állt, bárki bejöhetett, és volt is hova hívni az embereket, hiszen sok közösség működött a plébánián.” Különlegességnek számított a havonta tartott olvasókör, ahol szépirodalmi művekkel és lelkiségi irodalommal is foglalkoztak. Zoltán számára világossá vált, hogy papként is közösségi ember szeretne lenni. „Fontosnak tartom, hogy nyitottak legyünk a körülöttünk élőkre. A plébániák közösségek legyenek, hogy minden ember megszólítottnak érezze magát. Nem csak azokért vagyunk felelősek, akik bejárnak a templomba, hanem mindazokért, akik a plébánia területén élnek. Törekednünk kell arra, hogy mindig teljes figyelemmel legyünk jelen a feladatainkban, legyen az a szentmise bemutatása, a szentségek kiszolgáltatása, a hitoktatás vagy akár a plébániai ügyintézés.”
A fiatal pap a lelki töltekezésről sem feledkezik meg. Nagyon szereti a könyveket és a természetet. „Időnként ki kell zökkenni a hétköznapokból, hogy aztán legyen mit adnunk az embereknek. Feladat a papság, de lelkesen várom.”
Megélni az elfogadottságot
„Szeretem a szülőföldemet. Diakónusként nagyon vágytam vissza” – vall Bácskához való kötődéséről Sáfrány Dávid, majd a lelkipásztorkodást meghatározó nehézségekről beszél. A Szabadkai Egyházmegye alapvetően Bácska területét foglalja magában. Mivel Szerbiában nincs katolikus szeminárium, a rendszerváltás óta nyitva áll a lehetőség, hogy papnövendékeik Magyarországon tanuljanak. – A lelkipásztorkodás nálunk alapvetően kétnyelvű – magyar és horvát –, de sok a többnyelvű település, a híveink között szlovákok és svábok is vannak – meséli Dávid. Sorkatonaként társalgási szinten elsajátította a horváthoz nagyon hasonló szerb nyelvet, és szeretné majd tovább finomítani ezt a tudását. „Fontos, hogy mindkét nyelvet beszéljük, és a lelkipásztori szolgálatban mindkét nemzet mellé oda tudjunk állni.”
Dávid lelkipásztori mindennapjait nemcsak a különböző nyelvű és vallású emberek együttélése fogja meghatározni, hanem a Kelet- és Közép-Európára jellemező sajátosság, az elvándorlás is. Topolyán, az egyházmegye szívében is szívszorító volt ez a jelenség. Itt, Szerbia legnagyobb katolikus templomában végezte Dávid a diakónusi gyakorlatát. A Sarlós Boldogasszony Plébánia területéhez mintegy nyolcezer katolikus hívő tartozik, a többiek ortodoxok. „Az időm legnagyobb részében temetéseket végeztem. A keresztelést kérő és az esküvőre jelentkező emberek hetven százalékát azok a külföldön dolgozó hívek tették ki, akik e szentségek felvételére tértek haza.” Dávid az évet értékelve arról beszél, mennyire megérintette, hogy a hívek mellett állhatott a legnagyobb fájdalmukban. „Igyekeztem vigaszt nyújtani a hozzátartozóknak, és gyászukban közelebb segíteni őket a Jóistenhez.” Dávid szolgálata útkeresés: „Nagy gond az elvándorlás. De a távozók számára a szülőföldjük jelenti az otthont; visszatérnek, hogy életük fordulópontjait itt ünnepeljék. Hogyan tudunk melléjük állni, és miben tudunk segíteni az otthon nemritkán magukra maradt szülőknek, nagyszülőknek? A jövőt ez a helyzet határozza meg. Van bennem félelem is, mert mindez újfajta lelkipásztorkodást kíván, erre nincs kidolgozott iránymutatás. De nagy örömmel szolgálok, akármit bíznak is rám”.
Dávid hivatása hosszan érlelődött. Egyre inkább átadta magát a Jóisten hívásnak, és engedte, hogy egyre nagyobb helyet töltsön be az életében. Már általános és középiskolás évei alatt is felmerült benne a papi hivatás gondolata, de komolyan ekkor még nem foglalkozott vele. Egy szentségimádás alkalmával megtapasztalt istenélménye után azonban egyre erősödött benne a vágy a Jézussal való találkozásra. „Azt vettem észre, hogy munka után mindennap szentmisére járok, a bulik helyett pedig egyházi ifjúsági programokra. Beiratkoztam a szabadkai Teológiai-Kateketikai Intézetbe hitoktatói szakra, és ekkor már határozottan foglalkoztatott a kérdés, hogy valóban a papságra hív-e Isten. A szentségimádásban, Jézus jelenlétében sok minden világossá vált számomra. Olyan szeretetet, elfogadást éreztem, ami meghatározóvá vált számomra.” 2013-ban aztán jelentkezett papnövendéknek, és megkezdte tanulmányait az esztergomi szemináriumban.
Sáfrány Dávid egy Szabadka melletti kis faluból, Kispiacról származik, egy háromgyermekes családból. Meghatározó élménye volt, hogy bekapcsolódott az egyházmegye ifjúsági életébe, majd később, már hitoktatóként a szervezésébe is. „Hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért, mert mielőtt elindultam volna a papság útján, tapasztalatot szerezhettem a lelkipásztori életről, és sok atyát megismerhettem, akik életpéldájukkal megmutatták, mire hív engem Isten.”
Dávid szerette a szemináriumi éveket. A tanulás mellett arra is lehetősége nyílt, hogy ellátogasson a főegyházmegye plébániára. Egyik tanára azt tanácsolta neki, hogy mindenütt tudatosan keresse a jó gyakorlatokat, gyűjtögesse a „jó pásztor” ismérveit. Így alakult ki benne az kép, amit papként követni szeretne. „Imáimban, a szentségimádásban naponta Isten elé viszem a tapasztalataimat, és kérem őt, hogy mutassa meg, milyenné kell formálódnom.”
