A szerep jön, és megtalálja az embert

Sztankay István február 8-án lett a Nemzet Színésze, miután a címet birtokló kollégái őt választották be körükbe Garas Dezső halála után. A díjátadás előtti napon a kezdetekről, a családról és a színjátszásról beszélgettünk vele.
 
– Édesapám és nagyapám is görögkatolikus pap volt. Nagyapám Dámócon volt parókus. Édesanyám tanítócsaládból származott. Ő Bártfán született. Sátoraljaújhelyen találkozott apukám és anyukám. Nagy szerelem volt, a házasságukból nyolc gyerek született, én voltam az utolsó. A felnőttkort sajnos csak hárman értük meg egy nővéremmel és egy bátyámmal. Mára csak ketten maradtunk Ágival. Gyerekkoromban orgonáltam, ministráltam. Az én fejemben is megfordult, hogy pap legyek. Végül mégis a színészetet választottam: Thália papja lettem.

– Kik vagy mi egyengette ebbe az irányba? A családja nem ellenezte?

– Rám bízták a döntést. A művészet szeretete jellemezte a családunkat, mi ebben nőttünk fel. Apai ágon több rokonom is művészi pályán tevékenykedett. Nagybátyánk, Laurisin Lajos a háború előtt tenorista volt az Operaházban. A testvére, Laurisin Miklós a Zeneakadémián tanított. Laurisin Irén, a nagynénénk koncerténekesnőként volt ismert. Unokabátyám, Tarlós Endre színész volt a Madách Színházban. Én pedig már gyerekként sokat szavaltam. Nagyon szerettem a verseket. Még a főiskola előtt Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába jártam.

A testvéremmel, Ágival sokat jártunk moziba. Hazaérve nemegyszer eljátszottuk apunak és anyunak, amit láttunk. Édesapánk kis rögtönzött előadásunk után időnként nyugtázta is: „Na, ebben nem lehetett rossz az Ingrid Bergman…”

Ami végképp eldöntötte a sorsomat, az is egy moziélményhez fűződik. A Margit körúton volt a Május 1. mozi, és Ágival elmentünk megnézni a Hamletet. Laurence Olivier játszotta a dán királyfit. Fantasztikus volt. A szovjet filmek után láthattunk végre egy filmet Angliából, a világ legnagyobb színészével! A moziból kifelé jövet nem tudtunk megszólalni. A Bem térnél végül annyit mondtam: „Színész akarok lenni.” Azt hiszem, a Jóisten rendezte így, hogy Olivier Hamletje indított el végérvényesen ezen a pályán. És az sem véletlen, hogy ő szintén papgyerek volt. Később megkaptam egy fényképét, Angliában dedikáltatták nekem. Ezzel a mondattal nyújtotta át annak, aki hazahozta: „Az anglikán pap fia küldi a magyar pap fiának.” Végig elkísért ez a kép. Lógott kint öltöző falán, a lakásomban, aztán vittem magammal előadásra is, kabalának.

– Az ötvenes években járt a Színművészeti Főiskolára. A származása nem jelentett hátrányt?

– A főiskolán már nem. De nem volt könnyű bejutnom. Csak harmadjára sikerült, 1957-ben. Érdekes, hogy aztán abba az osztályba, ahová felvettek, rajtam kívül még két lelkészfiú is bekerült. 1961-ben végeztünk. Jó osztály voltunk. Utána a Miskolci Nemzeti Színházhoz kerültem két évre.

– Rögtön egy nehéz szereppel, ugyanakkor nagy sikerrel kezdődött a pályája…

– Igen, Bertolt Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című darabjában játszottam. A címszereplőt, tulajdonképpen Hitlert alakítottam benne. A darabot Pesten is bemutattuk, és lelkesedéssel fogadták. Helene Weigel, Brecht özvegye is megnézte. Érdekes, hogy a pályám elején eljátszottam Hitlert, aztán később Sztálin „bőrébe” is belebújtam. Kálvin Jánosként pedig máglyára „kellett” küldenem a legjobb barátomat. Jobban szerettem a lírai szerepeket. De ha egy szerep jön, és megtalálja az embert, akkor a színész már nem válogat.

– Szép sikerei mellett kudarcok is érték?

– Eleve azt, hogy csak harmadjára vettek fel a főiskolára, nem volt könnyű feldolgozni. Az már megedzette az embert. Szerencsére a nagy bukások elkerültek. De a Major Tamás által rendezett Rómeó és Júliát nevezhetjük kudarcnak. Major meglehetősen keményre formálta Júlia alakját – Törőcsik Mari alakította. A nézők tetszését az sem nyerte el, hogy a Montague-k és a Capuletek gumibottal támadtak egymásra. De ez már csakugyan régen volt. Természetesen voltak olyan darabok is, amelyekről a bemutató után már érezni lehetett, nem lesz nagy siker. Azokat rövid időn belül le is vettük a színről.

– Soha nem verte nagydobra, de nem is hallgatta el, hogy hívő ember. Nehéz volt megmaradni a hitében?

– Amikor elindultam a pályán, édesapám azt mondta: „Ne dicsekedj velem, de ne is tagadj le!” Ezt a mondatot nemcsak apámra, a hitemre is vonatkoztattam. Aczél György mindenáron szeretett volna a pártban látni engem. Nem álltam kötélnek. Egyszer azt mondta nekem: „Így nem lesz ám Kossuth-díj!” Neki sem tudtam egyebet mondani, mint azt: istenhívő vagyok. De a színészi pályán nem volt emiatt bántódásom. A kollégák tudták, honnan jövök. És köztük is voltak, akik nem tagadták meg a hitüket.

– Fia, Ádám ismert újságíró, lánya, Orsolya viszont követte a színészmesterségben…

– Nagyon büszke vagyok mindkettőjükre. Orsikám Zalaegerszegen játszik. Szerepeltünk is együtt a Karinthy Színházban.

– Milyen érzés volt?

– Nagyon izgultam érte, ő pedig remek volt. Úgy játszottam, hogy közben csak őt néztem.

– Másfél éve nem lép már színpadra. Nem volna jó még játszani?

– Dehogynem, ám az igazság az, hogy nehezen tanulok már szerepet. Nem ugranak be olyan könnyen a mondatok. Annyi mindent mondtam, szavaltam, tanultam az életemben. Lehet, hogy itt van az ideje, hogy egy kicsit felejtsek is…