Ezen erkölcsi elismerést közvetítő kitüntetés indoklása valójában magának a névadónak a művészetét foglalja össze A pap, festőművész, író nyolcvankét évesen hunyt el, 2003 novemberében. Csaknem hét évtizednyi képzőművészeti pályafutás állt mögötte, hiszen tehetségét már a jezsuiták kalocsai gimnáziumának tanulójaként is kamatoztatta: rajzversenyek győzteseként tablók, faliújságok, ifjúsági újságok tervezője és készítője volt.
Mégis úgy tűnt, tizenhat évesen a művészeti pályát feladja Isten szolgálatáért, és a kalocsai kisszemináriumban, majd a hittudományi főiskolán folytatta tanulmányait. Ám tudta, talentumaival el kell számolnia, s tehetségére Zichy Gyula érsek, majd Belon Gellért teológiai tanár is felfigyelt. Az ő közbenjárására lehetett – immár felszentelt papként – a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Tanárai között olyan személyiségeket találunk, mint Kontuly Béla, Elekfy Jenő, Kmetty János vagy Ferenczy Béni. Példaképei pedig Aba Novák Vilmos és Csontváry Kosztka Tivadar voltak. Ám a történelem megakadályozta, hogy befejezhesse tanulmányait – fél évvel a diploma előtt elöljárói visszahívták a főiskoláról, hiszen néhány hónap múlva, mint egyházi embert, úgyis eltávolították volna a hatóságok. A megrendelések azonban sorra érkeztek, s mikor 1957-ben elhagyta az országot, már kilenc templom, illetve kápolna őrizte alkotásait.
Az Örök Város négy évtizedig volt otthona, mestere, ihletője. „Rómában legfőképpen fölfedeztem a fényt, és föllobbant színeim átalakultak és megérlelődtek. Lángoló színeim azonban a szülőföldeméi. A színek ugyanis velünk születnek” – írta naplójában. A Pápai Magyar Intézet lakójaként végre művészeti végzettséget is szerezhetett az Accademia delle Belle Arti festő szakán, ugyanakkor a neves iskola tanárai mellett Caravaggio, Michelangelo, Botticelli és Paul Klee öröksége is mesterei voltak. A Pápai Magyar Intézet kápolnájának művészi kialakítása volt első megbízása Rómában, 1958-ban. E munka – ahogyan Prokopp Mária művészettörténész megfogalmazta a pap festőről írt monográfiájában – egy új korszak nyitánya volt, amelyben már érezhető volt Róma felszabadító hatása. Mélykút, South Bend, újra Róma, majd Kaskantyú, Toledo, Genazzano, Kalocsa, Fatima – a világ távoli pontjai őrzik oltárképeit, freskóit, üvegablakait, egy hatalmas életmű monumentális alkotásait. Ugyanakkor e művek képesek a csendes szemlélődés, az ember kicsinységét is közvetíteni, az ikonfestészet spirituális hagyományait felidézve.
A kifejezés kereséséből fakadóan a legkülönfélébb anyagok és technikák kísérték végig pályáját, amelynek változásairól leginkább kisebb művei mesélnek. Kilencezer táblaképét, rajzát, grafikáját tartja számon a művészettörténet. Prokop Péternek megadatott, hogy szabadon élhessen a művészetnek. Ugyanakkor papként mindvégig Isten örök titkait kívánta felmutatni – színbe és formába önteni. Bár érzékeny tollú íróként, költőként is ismerhetjük, mégiscsak a festészet volt az ő igazi nyelve. „Expresszív képei lendületet adnak nézőjüknek, hogy kövesse Istent és szentjeit, hogy élje az evangéliumot – mutatott rá Prokopp Mária. – Ezért ajándékozta el már életében lázas alkotómunkájának sok ezer gyümölcsét, elsősorban iskoláknak, kollégiumoknak, szemináriumoknak, püspökségeknek – és nem galériáknak. Mert a festéssel is evangelizálni akart.” 1999 nyarán, kiválasztott képeivel érkezett vissza szülőhazájába. Budapesten telepedett le, ahol felkérések, baráti beszélgetések, kiállítások várták, ugyanakkor Kalocsára, szülővárosába is rendszeresen ellátogatott. Utolsó, végig aktívan töltött évei, ahogyan fogalmazott, már a hazája ajándékai voltak. Az utolsó lépések a via pulchritudinison, a szépség útján.
