Szakrális szobrok – egyesekben talán némi ellenérzést kelt az elnevezés, esetleg még azt is megkérdezik: mi köze lehet a modern embernek (ó, micsoda eufemizmus!) holmi szakralitáshoz – amit szeretnek a mesék, a mitológia világával azonosítani? Magam azt választanám a kiállítás címéül: A szakrálistól a reálisig. Mert ami szakrális, az maga a teljes valóságra nyitott.
Törley Mária szobrairól beszélek. Láttukra ne keressünk azonnal értelmező szavakat, se kultúrtörténeti összefüggéseket és magyarázatokat. Még csak holmi gondolati tartalommal se elégedjünk meg – mindez kevés befogadásukhoz: hagyjuk szépségükben hatni őket. Mert a szépség – tudjuk – isteni kategória, az igazságból meríti báját.
Ugyanakkor a remény szobrai is ezek. Spe salvi facti sumus – megváltásunk reménybeli, idézi XVI. Benedek pápa keresztény reményről szóló enciklikájában Szent Pál rómaiakhoz írott levelét.
Tehát szépség és remény…
Ezzel tekintsünk körül! Nézzünk például az Angyal című műre. Több ezer éves, megszokott ábrázolás: szárnyakkal felékített női alak. Törley Mária a súlyos anyag ellenében légies könnyedséggel emeli meg ember-szemmel, test-szemmel vonzó nőalakját. Ám a szárnyak „visszatámaszkodnak”; a földre. Törley Mária ezzel a megoldással közli velünk: mindez szép szimbólum. Ám valami mégis – repül! S egyszerre körbelebeg minket a tudás: hát persze, az angyal-lét tisztán szellemi létezés. S már keressük közelségünket az angyalhoz, a szépség közvetítésével élvezzük önmagunk reménybeliségét, a szellemi létben való továbbélés realitását.
