A Szepesség

Nem tudni, hogy a véletlen hozta-e vagy tudatos pedagógiai döntés volt, mindenesetre igen hasznosnak bizonyult, hogy a program a Hernád-áttörés egy – korántsem könnyű – szakaszának végigjárásával kezdődött. A szűk szurdok sok helyütt csak a zúgó folyó partján emelkedő meredek sziklába erősített kis vaslépcsőkön járható, az elszánt turisták számára is jó alkalom adódott a türelem, az udvariasság és a másokra való odafigyelés gyakorlására. Mindezekre nagyon is szükség volt a további zsúfolt, mégis lélekemelő program során, hiszen még a liturgia szolgálata közben hosszú évek alatt összekovácsolódott társaság tagjainak sem egészen azonos az érdeklődési köre, látvány- és élményigénye.
Márpedig Balassa Zoltán kassai „idegenvezetőnknek” (helyesebben szólva: a térség közösségi emlékezetének hűséges őrzőjének) köszönhetően élmény akadt bőven: a művészeti-történelmi szakirodalomból eddig többnyire csak töredékesen megismert gótikus templomok, szárnyas oltárok, kastélyok, a középkort modern köntösben felidéző vásárvárosok… Hogy micsoda szépség, érték és mekkora hit uralta és részben még most is uralja teremtett világunk e szegletét, azt a meglátogatott helyek puszta felsorolása is jól mutatja: Márkusfalva, Igló, Szepesolaszi, Zsigra, Beharóc, szepesi vár, Szepeskáptalan, Szepesgörgő, Lőcse, Csütörtökhely, Szepesszombat, Késmárk, Nagyőr, Kakaslomnic, illetve ráadásként Eperjes és Kassa. A zarándoklat legnagyobb lelki élményét csoportunknak is a sok-sok szárnyas oltár adta. Még akkor is, ha a rendelkezésre álló rövid idő – a lőcsei Szent Jakab-templomban például csak egy fél óra – még arra sem volt elegendő, hogy alaposan szemügyre vegyünk egy-egy bibliai alakot vagy jelenetet, s elolvassuk-meghallgassuk a szükséges tudnivalókat. Pedig – mivel többnyire nem volt szabad fényképezni – jó lett volna az egész templombelsőt, a beáramló napfénytől megvilágított színes üvegablakokat, a karcsú oszlopsorokat, a szamárhátív koronázta oltárképek fölötti légiesen karcsú oromzatot úgy együtt befogadni, s ugyanazt átérezni, mint Sík Sándor annak idején a Mátrában: „Nem erőlködni befelé sem / csak bámulni a létezésen.” Még így is sikerült megtapasztalni, hogy a lőcsei mesterek idején még voltak ájtatos fafaragók, akik – Babits Mihállyal szólva – „mindent egyforma türelemmel róttak, / nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem: / tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.”

Ahol meg szabad volt fényképezni, ott a megörökíteni való téma gazdagsága hozta lázba a látogatót. Például a szepescsütörtöki Szent László-templommal egybeépült gótikus Zápolyai-kápolnában… Ilyen alkalmakkor többen el is csatangoltak, de mikor közös éneklésre került sor (s ez meglehetősen gyakran történt), már mindenki a helyén volt, s a társaság (látszólag) „csak úgy”, a saját örömére és gyönyörűségére rázendített. Persze az éppen ott lévő „idegenek” örömére és gyönyörűségére is. Három ízben még tapsot is kaptunk, ráadásul éppen a szlovák idegenvezetőink, illetve a késmárki Szent Kereszt-templom őrének a részéről, bizonyságul, hogy a mélyen átélt szép vallásos ének a kereszténység egyetemes kincse – nemzetiségtől és a mindenkori manipulatív politikai szándékoktól függetlenül. Hogy mit láttunk még? A „kötelező látnivalókon” (Thököly-, Rákóczi-, Görgey-, Márai- emlékhelyeken) túl Szepes várának romjait, illetve körben a szép panorámát a Branyiszkói-hágótól egészen Szepeskáptalanig, ahol megcsodálhattuk a Szent Márton-székesegyházat, a mellette álló püspöki palotával és a rózsahegyi katolikus egyetem teológiai karának helyet adó új épülettel együtt. Több kastélyt és kastélyparkot is felkerestünk, minek során Nagyőrön alkalmunk volt több Mednyánszky-képet is megnézni, melyek közül nem egy a korábbi budapesti kiállításról sokunk számára már ismerős volt. Több templomot is megcsodáltunk, ahol a lemeszelt vakolat több évszázadon át pompás freskókat őrzött meg – tanújeléül elődeink mély vallásosságának. Persze láttunk elgondolkodtató cigánytelepeket is! S bármennyire is dicséretes (sőt, akár példamutatónak is mondható) az az igyekezet, mely a pusztulófélben lévő történelmi városok, városközpontok helyreállítását célozza, nem sikerült visszavarázsolni az egykori cipszer kisvárosokra oly jellemző nyüzsgést. Van ugyan több, pihenésre csábító kávéházi terasz, ugyanakkor sehol egy árus, aki valamilyen otthon termett portékát, liptai túrót, fonott kosarat vagy erdei gyümölcsöt kínált volna. Úgy tűnik, immár végleg elmúlt az a világ, melyről Divald Kornél azt írta, hogy „alig volt nap, sőt óra sem, hogy házról házra járva valami újat föl ne fedeztem volna. Itt egy remekül faragott ajtókeret, ott valami sajátságos formájú, alakos díszítésű oszlopfejezet, egész sor udvarban szinte velencei hangulatú loggiák (…). S ebből a hangulatból nem zavartak föl az emberek sem, akikkel itt házról házra járva megismerkedtem. (…) Kedvesen fogadtak, bárhol és bármikor nyitottam be, s szívesen elegyedtem velük szóba.” Most viszont az íves, vaspántos barokk kapuk szinte mindenütt zárva, s például Szepesszombatban a turistának az a benyomása támad, mintha e régi-új házak csupán színházi kellékként szolgálnának, hiszen üres a főtér, s bár az ablakokat itt-ott még virág is díszíti, olyan az egész városközpont, mintha e hangulatos házakban senki sem lakna.

A sok élmény egyértelmű lelki gazdagodást is hozott, így utunk nem is turistaút, hanem zarándoklat volt. Panziónk ebédlőjében reggelente rendszeresen elmondtuk a laudest, esténként a completoriumot, sőt – fáradtság ide, láb- és derékfájás oda – még próbáltunk is. Hiszen vártak minket a kassai dómba, hogy hazafelé énekeljünk a vasárnap déli magyar nyelvű misén. Márpedig ott fellépni nagy tisztesség – és meg is koronázta az amúgy is élménydús utunkat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..