Művész volt és tanár, az esztergomi főszékesegyház orgonistája, karnagya – 1975 óta. Hangszerismeretét orgonák tervezésében is kamatoztatta, és részt vett a hazai orgonák tudományos (zenetörténeti) számbavételének munkájában. Szent István városának monumentális „hangszerkirálynőjét” lelke részének érezte, és többször elmondta: egyetlen vágya, hogy végre elkészüljön a több évtizede újraépülő orgona…
Most már ereklyeként őrzöm azt a házi CD-fölvételt, amelyet tőle kaptam rádióműsoromhoz: Liszt Esztergomi miséjét ő vezényli a főszékesegyházban. Jelen idő most is, ha bármikor újrahallgatom, az Istennek elkötelezett szerző fénypontjai ragyognak meg a hegedűk, fúvósok, énekszólamok, kórusok összhangján Baróti dirigálásában. Kodályt igazolja: a jó zenész hallja, amit lát, s látja, amit hall. Bizonyára ez volt a lényege vizuálisan közvetítő intellektusának. Konferálhattam templomi koncertjét; nem éppen jó állapotban lévő orgonán is vállalta a közreműködést, az úrhajlék számára a legnemesebb hely volt, ahol minden hang imádsággá változik. Zenék természetes közegében lelte meg a teremtés legelső szépségét: a sugalmazó Lélek énekét. Ebben Liszt zsoltárai jártak elöl interpretációiban.
Egyik sajtóbeszélgetésünkön Werner Alajost, a diktatúrában üldözött papot, zeneszerzőt vallotta eszményének, akitől a musica sacra lélekhódító erejét tanulta, s hogy a zene sohasem lehet olcsó, célszentesítő. Tanított kántorképzőben és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékén. Amikor az esztergomi Érseki Teológiai Főiskolán együtt oktattunk, az intézmény vezetői megkértek, írjunk himnuszt a főiskola részére, melyet ünnepi alkalmakkor a hallgatók énekelnek. Rám a szövegi rész várt. Baróti tanár úr egyszerű dallamot komponált, amelynek motívumába a Boldogasszony Anyánk kérő hangjai is visszatérnek. Nem csoda, hisz Csíkszentdomokos szülötte volt. Jézus Krisztus édesanyja vezesse be az atyai házba.
