A szent hagyomány képei

Noha Mária halálának napjáról már az V. század elején megemlékeztek Jeruzsálemben, a keleti egyházban a VI., a nyugatiban a VII. századtól kezdve terjedt csak el. Rómában I. Sergius pápa tette hivatalos ünneppé. A töretlen történelmi és dogmatikai fejlődés ellenére az ünnep eredete vitatott. Az Újszövetség a Szentlélek eljövetele után már nem említi többé Jézus anyját, ezért Mária halála és mennybevitele a szent hagyomány részét képezi. Ezt a hagyományt közvetítette írásban három, a IV. század elején készült apokrif, azaz az egyház által kánonba nem vett, vitatott szerzőségű irat. Ezek a dokumentumok tették lehetővé ugyanakkor a képzőművészet számára is Mária halálának és mennybevitelének képi megfogalmazását. Igaz, nem közvetlenül, hanem a XIII. századi Legenda Aurea közvetítésével. A három apokrif irat állítólagos szerzője Arimateai József, Meliton, a szardeiszi püspök, illetve Szent János apostol. A könyvek közti különbségek elenyészőek, a leírt csodás jelenségek mögött bemutatják a IV. századra már kialakult hagyományt és a Mária-tiszteletet. A főbb ábrázolástípusok miatt célszerű írásunkban Mária halálát és mennybevitelét külön tárgyalni.
A bizánci művészetben Mária elszenderülése, azaz a Koimeszisz ábrázolása az ikonosztázis ünnepsorában kapott helyet. Ezen Mária csukott szemmel fekszik a halálos ágyán, fejénél és lábánál állnak az apostolok, az előtérben Szent Péter füstölővel, Szent János Máriához hajol. Az ágy mögött áll Krisztus, karján Mária kisgyermekként ábrázolt lelkével, fölöttük angyalok lebegnek tiszteletteljesen elfedett kézzel. Ezt a hagyományt követi nyugaton a firenzei Or San Michéle 1359-es tabernákuluma, a budavári Nagyboldogasszony-templom déli kapujának domborműve, illetve az esztergomi Keresztény Múzeumban látható Paolo Schiavo festménye, a luccai Szeplőtelen Fogantatáskép mesterének táblája, vagy egy osztrák festő 1440 körüli oltára. A fent említett példáknál korábbi Giotto padovai Scrovegni-kápolnájának képciklusa. A késő középkorban Máriát már az ágyában ülve ábrázolják, mint a boldog és megbékélt halál mintaképét. Ekként látható Michael Pacher Sankt Wolfgang-i 1479-1481-es oltárának szárnyképén, illetve Heinperger Istvánné a Keresztény Múzeumban őrzött 1498-as epitáfiumán. Ugyancsak ekkorra keltezhető az a leginkább Közép-Európában előforduló képtípus, amelyen Mária térdelve, imádság közben, az apostolok körében hal meg: Veit Stoss krakkói Mária-oltárán (1477-1489) Krisztus fogadja az égben Máriát. Az itáliai és francia festészetben további jelenetekkel egészítették ki Mária halálát: egy angyal viszi halálának hírét, az apostolok érkezése és búcsúja Máriától, temetési menet, a temetést megzavaró főpap gyógyulása és megtérése. A sienai Duccio a temetést Krisztus temetéséhez hasonlóan ábrázolta. Noha Mária halálának drámai bemutatása már a középkorban előfordul (például Hugo van der Goes a brugge-i Groeningen Múzeumban őrzött 1480 körüli tábláján), Caravaggio ezt tovább fokozta az 1605 és 1606 között festett, a Louvre-ban található képén. A keleti egyházban csak Mária lelkének mennybevitelét ábrázolták, nyugaton azonban test szerintit is: például Sankt Gallen 900 körül készült Tutilo elefántcsont tábláján. A XII. század végén élő Bonanus mester pisai bronzkapuján két angyal emeli Máriát mandorlában az apostolok fölé. A tulajdonképpeni mennybevitel-képtípus a XIV. századi itáliai művészetben alakult ki. Gyakran Mária halálának képe fölött ábrázolták (mint Memmi a müncheni 1352-es tábláján), és csak a reneszánsz közepén és a barokkban nyerte el a mennybemenetelhez hasonló formát. Ezen Máriát angyalok veszik körül, és mandorlában vagy felhőkön emelik az égbe. A jelenetet az apostolok az üres szarkofág körül állva szemlélik, miközben felmutatják a sírban talált rózsákat. A legjelentősebb és egészen a XVIII. századig ható képek közé számít Tiziano Frari Assumptája, Dürer Heller-oltára és Rubens képei. A XIV. század óta az itáliai művészetben Mária mennybemenetelét gyakran összekapcsolták az övajándékozás jelenetével, amelyben Mária a késlekedő Tamás apostolnak visszaejti a (jelenleg a pratói dómban őrzött) övét. (Ezt a jelenetet festette meg Pietro Giovanni d’Ambrogio a Keresztény Múzeumban őrzött festményén is.) Mária mennybevitelét a művészek (mint például Dürer) összekapcsolhatták Mária megkoronázásával is, illetve hozzátársíthatták a Szeplőtelen Szűz képtípus elemeit is: a csillagkoszorút, a holdsarlót és a földgömböt a kígyóval. Ekként fejezte ki Mária halál felett aratott győzelmét Juan Antonio Escalante is a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött 1663-as alkotásán. A barokk művészetben a Mária-tisztelet legfontosabb témája lett mennybevitele, amelyet úgy ábrázoltak, hogy a mennyben Máriát a Szentháromság, illetve egy angyalkoszorú várja koronával. Erre példaként újabb esztergomi (nazarénus) műveket említhetünk: az osztrák Leopold Kupelwieser vázlatát és Franz Joseph Dobyaschofsky olajfestményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..