A kiváló flamand pap, Edward Poppe 1924. június 10-én, életszentség hírében hunyt el. A papok évében rá is emlékezünk, és felidézünk néhány gondolatot a papokhoz írt egyik leveléből, amely bepillantást enged mély lelkiségébe, és melynek elején a következő fohász található: „Jézus Eucharisztikus Szíve, a papi szív mintaképe, irgalmazz nekünk!” ,,Fiam, pap akarsz lenni, jól van. Ha Isten hív, apád boldog lesz. De jól jegyezd meg: nem akarom, hogy a gazdagoknak hízelegj, hanem légy a nyomorultak segítsége és vigasza. Meggyőződésből és munkaszeretetből légy pappá, különben jobb volna, ha a pékségben maradnál.” Ezekkel a szavakkal fogadta édesapja a hírt, hogy fia pap szeretne lenni. Nemcsak szüleinek, Edwardnak is sok áldozatába került a cél elérése. 1911 őszén, katona-kispap korában betegszobába került. Itt olvasta Lisieux-i Teréz önéletrajzát, aki akkor még csak ,,Isten Szolgálója” volt. Az Egy lélek története fordulópontot jelentett életében. Magáévá tette a,,kis út” lelkületét, és Assisi Szent Ferenchez hasonlóan lélekben ő is eljegyezte Szegénység Úrnőt.
A leuveni szemináriumban kispap társa megismertette Montforti Grignion Szent Alajos (1673-1716) világhírű könyvével, Az igazi Mária-tisztelettel. Nagy hatással volt rá, elmélyítette a Szent Szűz iránti szeretetét, és felajánlotta magát neki. Így, miután 1913-ban a tomista filozófia doktorává avatták, első zarándokútján Lourdes-ba ment. A világháború során súlyos betegséget szerzett, amely végigkísérte egész életén. 1916. május elsején szentelték pappá. „Aki a papszentelési oltárhoz odalép, az vértanú” –vallotta. Papi jelmondata ez volt: ,,Sacerdos et victima” – pap és áldozat. Első kápláni állomáshelye a genti Szent Coleta-plébánia lett. Itt megalapította az áldozók szövetségét, illetve a katekéták művét. ,,Az áldozók szövetsége gyermekekből áll, akik Jézust szeretik, és szentté válnak a napi szentáldozás által. Legyenek példaképek mások előtt, és lelkesítsék egymást a jóra” – hirdette. A gyerekeknek tetszett a kezdeményezés, és egyre többen csatlakoztak hozzá. A katekéták műve a gyerekek korai szentáldozásra való előkészítését szolgálta.
Fáradhatatlanul tevékenykedett, de a legfontosabbról soha nem felejtkezett meg: „Azt gondolom magamban: a Jóisten nem akarhatja, hogy ilyen lázasan dolgozzam tovább. Úgy veszem tehát, hogy minden munkától fölmentettek. De ha a papnak semmi dolga, akkor imádkoznia kell; ezt teszem hát én is. Elmélkedem egy órát. És az óra végén rendszerint megint nyugodt vagyok. Akkor újból áttekintem a rám váró munkát, és különös, de ilyenkor mindig az a benyomásom, hogy végére tudok járni a feladatoknak.” A rendszeres napi elmélkedést mindig megtartotta, és úgy nevezte: ,,olajat tölteni a lámpásba”. Mert csak akkor ér célt a lelkipásztor szolgálata, ha lelkében izzik a szeretet Isten és a Szűzanya iránt. 1918 őszén a vincés nővérek moerzeke-i házába került lelki igazgatónak. Amikor jobban érezte magát, dolgozott; ha szívgyengesége súlyosbodott, újból csak,,a fekvés apostolságát” gyakorolta. „Szent papokért imádkozom.” Minden áldozatát felajánlotta a gyermekekért és a papokért. Papi lelkigyakorlatokat tartott, könyveket, cikkeket írt. Eucharisztikus módszer a nevelésben címmel, könyvet írt a gyermekek lelkivezetéséről. Négy évvel később a szeminárium lelki igazgatója lett. Háromszáz egyházmegyés és szerzetes kispap nevelője volt. Kedvelt mondása volt: ,,Értük szentelem magamat” (Jn 17,19). Szentté lett, hogy másokat is szentté tehessen. A vissza-visszatérő betegséget, a szenvedést türelemmel fogadta. Sok nehézség, támadás, meg nem értés kísérte életének nyolc papi esztendejét. Az egyetemi lelkészségtől a szegény munkások plébániájáig több helyen is szolgált, de gyenge fizikuma miatt gyakran küzdött kimerültséggel. Aszkéta és kiváló lelkipásztor volt. Moerzekében hunyt el, ott is lett eltemetve.
