A sokjelentésű hitről

Hinni ilyen értelemben alapvető és ősi emberi vonás. A hit jelen van a szülő és a gyermek, a felnőtt és a fiatal, a mester és a tanítvány viszonyában – de olykor még abban is, ahogyan önmagunkra, életünkre, céljainkra tekintünk. Bródy János A hitetlenség átka című dalában ezért is visszhangozza a refrén: „Nem lehet, nem lehet / értsétek meg, nem lehet / Hit nélkül sem alkotni, / sem élni nem lehet.” Igen, a hit lételemünk – még a hitetlen ember esetében is, aki (bár teljes tapasztalati bizonyossága soha nem lehet efelől) úgy véli, nincs miben, kiben hinnie. A hit valamiképpen kiegészíti érzelmeinket, tudásunkat, gondolkodásunkat, olyan terepe emberségünknek, ahol mindig jelen vannak a „fehér foltok”, a fel nem térképezett valóságok. A hit egyszerre múlt (személyes tapasztalat, megértés, megragadottság) és jövő (útnak indulás, odafordulás, titok). A miénk, de egyszersmind túl is nő rajtunk, megnyit bennünket.

 

Hiszen a hit valami módon éppen ebben a megnyílásban mutatja meg igazi természetét. Wolfhart Pannenberg, a neves német filozófus és teológus írja, hogy az ember – szemben minden más élőlénnyel – képtelen megelégedni a környezetével, azzal, hogy az ösztönei kielégülnek, hogy létfeltételei teljesülnek. Mindig tovább kérdez, hiányérzete van, s odafordul valami felé, ami szüntelenül visszább húzódik előle. Az ember „végtelen ráutaltságában mindig is föltételez egy, e ráutaltságnak megfelelően végtelen, (…) túlonnani vis-à-vis-t, s teszi ezt minden lélegzetvételkor, akkor is, ha megnevezni nem tudja”. Ez a ráirányulás szüli meg a vallásokat, ez a ráutaltság téteti fel a filozófusok nagy és végső kérdéseit – ebben látjuk meg a természetes hitet, amely az emberi lét velejárója.

Ugyanakkor a bibliai hit (bár megőrzi ezeket az emberi vonásokat) valami többel, mással ajándékozza meg a hívőt: szíve az, hogy maga a végtelen fordul az ember felé. A természetes emberi megnyílásra, kérdezésre válasz érkezik, mégpedig nem egyszerűen „odaátról”, hanem egyszersmind „onnan belülről” is. Ez a nagy ágostoni tapasztalás: teremtmények vagyunk, rajtunk a Teremtő ismertetőjegye. A meg nem nyugvás, a keresés, a hiány csak benne lel nyugalomra, megtalálásra, teljességre. A bibliai hit megragad bennünket: „Magadnak teremtettél, Uram, minket, s mi a tieid vagyunk.” Amíg a természetes hit világában ez egyfajta intuíció, sejtés, addig a Szentírás hitében bizonyosság: Ábrahám így érti meg, hogy az Úr az ő Istene, ő pedig az Úré; Mózes ezáltal mutatja meg a történelmi események sodrában, hogy a nép a Mindenhatóé, a Hatalmas pedig az ő Istenük.

Az újszövetségi hit egy lépéssel továbbmegy: a hit bizonyosságát immár nemcsak próféták szavai, üdvtörténeti események tanulságai szavatolják. Maga Isten lesz emberré, hogy kimondja, életének tetteiben megmutassa magát. A hívő az, aki Krisztusra tekintve „szabadon Istenre bízza egész önmagát” (Dei Verbum, 5.), életét beleoltja Isten életébe.