Egészen békés volt. Mint a kitelepítésünk. Mi, gyerekek nem is tudtuk, mi az. Belenőttünk a kitelepítettségbe. Talán el sem hangzott odahaza ez a szó. Itt élünk és így élünk, aztán jól van, mondogatták nekünk.
Nagyra nőttek a fák, mindenütt egészen ligetes. A sírok meg olyanok, mint a padok. Bármikor le lehet ülni rájuk. Különösen ilyen jó időben, amikor még nem süt hidegen a beton.
Nem tudtam, hová megyünk, gyerekként fölraktak és vittek. Idekerültünk, aztán huszonhárom év múlva elköltöztünk, akkor már elköltözhettünk. Bár nem tudom, miért volt erre szükség. Hiszen nagyjából ez volt az életem.
Nem hagytunk itt halottakat. Egyet sem. Aki meghalt, azt valami miatt másutt temették el. Ezért gondoltam, hogy az én halottaim mindig távol vannak. Az apám is.
Hát akkor mit keresünk itt? Fivérem úgy haladt előttem, mint aki tudja. A biciklissisakjában. Egy idő után levetette, a kezében lóbálta.
Egészen kellemes volt. Mint a gurulás lefelé a Dunához. Az egyik nyárfa különösen szépen lengett. Hasonlított a szomorúfűzhöz. Úgy hajoltak lefelé az ágai, ahogyan a szökőkút visszaomló vize. Mégsem szomorúfűz volt, ez egyébként is túlságosan giccses. A halottakhoz egyszerűség illik. Az élethez sem kellenek köríves, összetett mondatok. Elég egy tőmondat. Egy meztelen tőmondat. Mert hiszen az élet olyan, mint egy meztelen mondat.
Fivérem végre megállt. A lassú baktatásban még elnéztem volna a fát. Meg a füvet. Bokrok is voltak. Szilvafát nem láttam. Pedig érés ideje volt. Lophattam volna néhány szem gyümölcsöt, bár nem tudom, temetőből illik-e lopni. De ha egyszer ott a legzamatosabb. Hát miért jártam iskolába, ha még ezt sem tudom? A kémiatanár mondta az egyik órán, már nem tudom, milyen anyagról tanultunk: „Fiúk, szilvát a temetőből lopjatok, mert ott a legízletesebb a rengeteg kalciumtól.”
Én meg rájöttem, akkor van rengeteg kalcium, ha rengeteg a halott. Tehát a jó szilvaterméshez sok halott kell!
Fivérem rámutatott egy nagyobb sírra. Durva betonkerete volt, középütt ugyanolyan durva tömb. Rajta ötágú vörös csillag. Semmi más. A csillag színe megkopott, már alig volt vörös. Ez az! – intett a fejével. Megálltam, és néztem. De nem láttam semmit, csak a betont. A föld mozgott, több helyütt megtörte. A fele úgy lefitytyedt, mint a szájam széle, amikor szomorú voltam. Gyerekkoromban. Mert fölnőttkorban már nem szomorú az ember, hanem csak úgy van; hogy szomorú vagy nem, alig számít.
„Minden évben kijött ide” – mondta fivérem, és kényelmesen ráhelyezte sisakját a betonra. A műanyag koppant egyet, de senkit nem zavart.
„Kicsoda?”
„A nagyanyánk. Ő jött ki. Én meg vele. Azért emlékszem.
Lehet, hogy te is itt voltál.” „Lehet. Nem tudom. Biztosan kicsi voltam.”
Hallgattunk, mintha elég lenne ennyi. Az én életem, és mégsem tudok róla. Itt jártam, és csak most hallom. Akkor meg mi értelme volt? Nem is baj, hogy hallgattunk. Mert ha valaminek az értelme szóba kerül, csak túlzásokba eshetünk. Erre meg nem volt szükségünk, elvégre olyan jót bringáztunk.
„Gyertyát is gyújtott.”
„A nagyanyánk? A kitelepített nagyanyánk!”
Arra gondoltam, akkor még nem kophatott el annyira a szín, biztosan fölismerte, hogy vörös. A csillag formája meg gyerekjáték! Fivérem nyilván téved.
„Ide tette a beton szélére. Imádkozott is.”
„Jól kinézünk. A végén még kiderül, istenhívő kommunista volt a nagyanyám.”
„Hülye vagy” – mondta a bátyám, de rám se nézett. Tudta, hogy zavarban vagyok, azért beszélek ilyeneket.
„Viktorért imádkozott… illetve az ide eltemetett kiskatonákért.” Nem értettem: végül is Viktorért, vagy akiket ide temettek? De fivérem okos, megmagyarázta. Viktor nagyanyánk bátyja volt, nem került haza az első világháborúból. Ezt én is tudtam. Nagyanyám mindig úgy mondta, ahogy most a fivérem: nem került haza.
Nem értettem, miért nem mondja azt, hogy meghalt. Talán vigasztalnom kellett volna: majd csak előkeveredik. De tudtam, hogy meghalt. Nagyanyám is tudta. Ezért aztán abban maradtunk, hogy nem került haza.
„Azt is mondta, ezek a katonák is talán olyan gyerekképűek voltak, mint Viktor. S talán az ő sírján is gyújt gyertyát valaki.”
Mondom, fivérem okos, ebből mindjárt megértettem az egészet. Amit persze addig is tudtam. De most azt nem értettem – nem is egy dolgot, hanem kettőt –, nem értettem, miért lövöldözik le egymást az emberek. Hiszen úgyis meghalnak. Akkor meg fölösleges erőlködni. És Viktor talán éppen ott halt meg, ahonnan ezek a halottak jöttek. Persze még élő formában, és Viktor is élt még, amikor bevonult! De miért viszik el olyan messzire őket, hogy lelőjék? Így aztán a gyertyagyújtás olyan bonyolulttá válik.
Nem akartam terhelni fivéremet ilyen kérdésekkel, bár ő bizonyára ismeri a választ.
„Egészen tönkrement” – fölemelte a sisakját. És láttam, nemcsak az egyik fele fittyedt le a sírnak, hanem mindenfelé. És fölverte a gaz.
Nem lopták el a biciklinket. Fivérem becsatolta a sisakját, én megigazítottam jobb bokámon a szorítópántot. Nehogy a nadrág beleakadjon a láncba.
„Nem gondolod, hogy valami közünk van ehhez a sírhoz?”
„Lehet…”
Gurultunk lefelé a folyóhoz. Ez már igazán kellemes, alig kell hajtani. Közben nagyanyámat láttam, ízületes ujjai között töpörödött kis gyertyát tartott, amilyen maga is volt.
