– Intézményünk hivatalos elnevezése a nappali melegedő lenne, ám mi engedélyt kértünk a minisztériumtól, hogy segítőközpontnak nevezhessük, mert ez sokkal jobban kifejezi, amire törekszünk: már a nevünk által is különbözni szeretnénk – mondja Kunszabóné Pataki Anna intézményvezető. – Mindent nyújtunk, amit egy nappali melegedő, sőt túlteljesítjük a törvényileg előírtakat, és minden tevékenységünkben, a hozzánk betérőkkel való minden egyes találkozásban a keresztény felebaráti szeretet szellemében szeretnénk eljárni. Reggelit adunk, és nemsokára ebédet is lehet majd nálunk kapni, segítünk az álláskeresésben álláslisták összeállításával, internet- és telefonhasználat biztosításával, valamint önéletrajzírással. Lehet nálunk fürdeni, tiszta fehérneműt és más ruhákat kaphat, akinek szüksége van rá, és a saját ruháját is mindenkinek kimossuk-megszárítjuk. Bárki hajat vágathat, élelmiszercsomagot kaphat, ha krízishelyzetben van, kiváltjuk a gyógyszerét, sőt vonatjegyet is veszünk neki, ha meg akarja látogatni a vidéki rokonait. Filmklubunk és képzőművészkörünk is van. Nemcsak hajléktalanokat segítünk: ügyfeleink mintegy harmadának van lakása, de rettentően szegény. „Csak egyet” – központunknak ez a sokak számára különösnek ható elnevezése érteti meg legpontosabban, mit akarunk: egyenként kapcsolatba kerülni a bennünket bizalommal felkeresőkkel, egyénközpontú szemléletet érvényesíteni, és nem tömegek „ellátásában” gondolkodni.
„– Ha a bárány cserjéket eszik, megeszi a virágokat is?
– A bárány mindent megeszik, ami az útjába akad.
– Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van?
– Igen. Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van.
– Hát akkor mire valók a tüskék? (…) A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy védekeznek, ahogy tudnak.”
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
A tulajdonos, amikor először lejött velünk ide, hogy megmutassa a helyiségeket, rámutatott egy kis fülkére, és a legtermészetesebb hangon azt mondta: „Ez a kápolna”– folytatja a központ bemutatását a vezetőnő. – Csakugyan mintha annak tervezték volna. Volt is már benne mise, amióta itt vagyunk, és önmagáért is fontos. Lennie kell nálunk egy ilyen „szent saroknak”, hogy mindig hasson ránk, a munkánkra. És látványosan kifejezi a „csak egyet” szemléletet, amit a tér kialakítása során is érvényesíteni igyekeztünk: kis kuckó, amely két ember számára otthonos menedék. Még két ilyen van beljebb. Mindhárom elfüggönyözhető, intim tér, hogy aki oda beül, egészen közvetlen módon átélhesse: a szerzetes nővér, mentálhigiénés munkatárs, szociális munkás vagy pap – mert atyák is járnak hozzánk – egészen felé fordul, csak rá koncentrál, és ennek érdekében kizár minden zavaró tényezőt. Mindenki számára felkínáljuk, hogy megossza velünk a gondjait, időt szánunk rá, szeretnénk minél jobban megismerni, és megérteni, miért került bajba. Szeretnénk rá Jézus szemével, ítélkezés nélkül nézni. Sok-sok embert akár éveken át senki sem hallgat meg igazán, pedig éppen erre lenne szüksége a gyógyuláshoz és a továbblépéshez. Hétfőtől péntekig délután kettőtől négyig mindennap team-megbeszélésre ülünk össze a munkatársakkal, miután zár a központ (nyolctól kettőig van nyitva). Ilyenkor megosztjuk egymással az aznapi találkozásaink élményét, és arról gondolkodunk, kinek hogyan segíthetnénk a leghatékonyabban.
Ez az intézmény egy merész kísérlet, amellyel serkentőleg akarunk hatni. Jó lenne, ha a szociális ellátórendszer hatékonyabb, a hajléktalanlétből és más krízishelyzetekből kivezető utakat tudna kínálni. Ha egyéni gondozás révén egyre inkább ki tudná zárni, hogy sok rászoruló körbejárjon a különböző segítő intézmények között. Ha egyre több, a miénkhez hasonló segítőközpont nyílna, például plébániákon. Jó lenne, ha a nehéz sorsú embereknek egyre több helyen a közösségi lét lehetőségét tudnák felkínálni – érvel Kunszabóné Pataki Anna, majd bemutat a portugál Gilma Munoscalderon nővérnek, aki hetente kétszer jön a központba. Kilenc éve van Magyarországon, remekül beszél magyarul. Korábban a rend anyaotthonaiban dolgozott, valamint ifjúság- és hivatáspasztorációval foglalkozott.
Négy éve már, hogy a városmisszión diakónus férjemmel, az Új Jeruzsálem és a Szent Mihály katolikus közösség néhány tagjával elkezdtük arról gondolkodni, hogy jó lenne belevágni ebbe a szép feladatba. Leszögeztük, hogy mindenképpen igényes helyet akarunk létrehozni – vezet át az étkeztetőpulthoz Kunszabóné Pataki Anna. – Ezért van elszívónk, és friss itt a levegő, annak ellenére, hogy pincehelyiségben vagyunk, ezért helyezünk hangsúlyt a berendezés otthonosságára, a tisztaságra, és ezért igyekszünk az előírásokat felülmúló, igényes étkezésre lehetőséget kínálni. Mindennap más a reggeli, és többféle az innivaló. – Instant teát és tejes italokat kínálunk, karamell- és vaníliaízűeket. A szendvicseket készen vásároljuk: nyári, vadász és más szalámis, töpörtyűkrémes a leggyakoribb, de adományként pecsenyezsírt, kolbászt és disznósajtot is szoktunk kapni egy büfétől – mosolyog rám Landesz Gyuláné, aki az ételt osztja. – Úgy érzem, kedvelnek bennünket az itt étkezők vagy ügyeket intézők: ha nem mondjuk, akkor is érzékelhető, hogy szeretnénk szolgálatként felfogni a munkánkat. A társasház lakói befogadtak bennünket, sőt, adományokat is gyakran hoznak.
Meghatározó a rendünk számára Eudes Szent János lelkisége és ez a mondata: „Egy ember többet ér, mint az egész világ” – kezdi a nővér. Azért jövök ide, hogy meghallgassak: leginkább erre van igény. – Az a jó, hogy ezek az alkalmak általában nem maradnak egyszeriek: elindul egy folyamat, amelynek során egyre jobban megismerhetjük egymást. Sok lelki sebre derül fény, amelyeket talán csak az ima gyógyíthat. Nagyon megérintenek és átalakítottak ezek a találkozások. Egyre erősebben tudom, hogy imáimban hordoznom kell a hozzánk jövő emberek fájdalmait, sokszor megoldhatatlannak érzett problémáit, gyermekkorukban szerzett, máig ható sérüléseit. Hétvégenként gyakran eszembe jut, ha esik az eső: vajon most mi lehet velük, hol, hogyan vészelik át a rossz időt?
Varga Tüske Péter festő- és grafikusművész. Tavaszig hétfőnként rajztanfolyamot tartott a központban, amely nemsokára újraindul. Egy éve maga is hajléktalan. – A lakásomat elvesztettem, és egy per miatt még a vásznaimhoz és a festékeimhez sem tudok hozzáférni. Itt segítettek, hogy mégis alkothassak. Itt nem csöves, hanem tanár vagyok. Tüske a művésznevem; tudja, miért? – mutat alkotására. – Mert a tüske motívuma minden munkámban megjelenik. És mert a tüske egyszerre lehet a támadás és a védekezés eszköze – gondoljon csak a kis herceg rózsájára és „félelmetes” tüskéire.
Fotó: Kissimon István
A központ hálával fogadja akár a legcsekélyebb adományokat is az általa segített rászorulók javára. Számlaszámuk: OTP Bank, Efrata Alapítvány: 11719001-20322546.
