Vajon mi késztet egy növényt arra, hogy a jól bevált gyakorlattól eltérően ne a földből szívja fel a tápanyagot, hanem fáradságos munkával rovarokat fogdosson? A válasz egyszerű: a talaj sovány, élni pedig kell!
A rovarfogó – vagy húsevő – növények általában lápos, mocsaras vidékek, talajt vesztett domboldalak, sötét őserdők lakói, ahol gyakran az éltető fény is hiánycikk. Más módon kell tehát beszerezniük a mindennapi betevő falatot, és ennek érdekében hihetetlenül bonyolult és trükkös megoldásokat alkalmaznak. Különböző illatokkal, feltűnő színekkel vagy ragadós váladékkal magukhoz csalogatják a gyanútlan rovarokat, majd emésztőnedvek és baktériumok segítségével létfontosságú fehérjékre bontják.
Nincs az a gazdag fantáziájú fazekasmester, aki utánozni tudná a kancsókák (Nepenthes) hihetetlenül változatos megjelenési formáit. A növénycsalád fán lakó (epifiton) és talajlakó fajokból áll. Az előbbiek hosszú kacsokat fejlesztenek a levélnyeleken, amelyek segítségével faágakba vagy más növények indáiba kapaszkodnak.
A kancsóka levélcsúcsa kiöblösödik, „hízik”, végül mutatós edénnyé formálódik. A belecsepegő víz folytán függőleges helyzetet vesz fel. Kialakul egy fedő is, amelyen rengeteg rovarcsalogató nektármirigy található. Berepül a légy vagy bemászik a százlábú a vízzel telt kancsókába, ahol azonnal fogva tartja egy ragacsos anyag. Kapálózik szegény, és eközben felkavarja a vizet. Erre működésbe lépnek a kancsóka szöveteiben lévő savtermelő mirigyek, és ízekre bontják a betévedt állatot. Nemcsak apró rovarok, páncélos bogarak, hanem olykor kisebb békák is áldozatául esnek. Ez utóbbiak azért szegődnek a kancsóka mellé, hogy elkapják a körülötte röpködő rovarokat.
Ám mi történik az emészthetetlen vázzal vagy például a szomorú véget ért csótány páncéljával? A sok hulladék előbb-utóbb megtöltené a kancsót, ezért a növény társbérlőket fogad be, amelyek eltakarítják a maradékot. Ezek a lakók nem érzékenyek az emésztőnedvekre.
A trópusi eredetű kancsókák között akad olyan is, amely négy liter folyadékot hordoz a pocakjában, és rákot tart albérlőként.
A talajlakó kancsókák elsősorban hangyákra és más „földönfutó” rovarokra szakosodtak. A módszer lényege ugyanaz: illattal, nektárral becsalogatják, majd a lakoma után fennmaradó részeket a széllel kisöpörtetik.
A kancsóka mutatós szobanövény ott, ahol párás, állandóan 20–22 fokos hőmérsékletet és világos, de közvetlen napsütéstől mentes helyet tudnak biztosítani számára.
Fotó: Lovas Katalin
