Édesanyja félt, hogy az általános iskola befejezése után lánya nem tud majd továbbtanulni, mert édesapját a hadifogság után háborús bűnösként elítélték (Később rehabilitálták ugyan, de ez már semmin sem változtatott…). Ezért lelkivezetője eljuttatta jelentkezését a Szegény Iskolanővérek által vezetett akkor egyetlen pesti katolikus leánygimnáziumba. „Ekkor tudtam meg, hogy létezik Magyarországon működő szerzetesrend, és ebbe a rendbe azonnal be is akartam lépni. Úgy éreztem, nincs vesztegetni való időm, hiszen már majdnem tizennégy éves voltam! Be is léptem „kis jelöltként”, és tanulmányaimat a Patrona Hungariae Leánygimnáziumban és a debreceni Svetits Intézetben végeztem. Akkoriban új jelölteket csakis iskoláik fenntartása érdekében vehettek fel a szerzetesrendek (négy rend nyolc iskolát működtethetett az egész ország területén). Én is kitöltöttem az egyetemi jelentkezéshez szükséges papírokat, de azokat az Állami Egyházügyi Hivatal nem továbbította. Amikor a rendi elöljáró megpróbált reklamálni, azt a választ kapta: akinek az apját ártatlanul úgy meghurcolták, mint az övét, arról nem lehet feltételezni, hogy ne lenne a rendszer ellensége és így nem lehet rábízni az ifjúság nevelését. Azt tanácsolták, jelentkezzem bármilyen más egyetemre, fel fognak venni, de pedagógus nem lehet belőlem: még falusi tanító vagy bölcsődei dadus sem. Küldjenek megfelelő kádert, akkor tovább tudjuk küldeni a jelentkezést – mondta Prantner József, az ÁEH akkori elnöke. Így veszélybe került szerzetesi hivatása is. Később mégis többször próbálták elküldeni egyetemre különböző tanári szakokra, amilyenre a rendnek éppen szüksége lett volna, de be sem hívták a felvételi vizsgára. Később született egy új rendelet, hogy mindenkit be kell hívni, aki beadja a papírokat. Akkor magyar-történelem szakra jelentkezett. Kitűnő érettségivel, az írásbelin szerzett maximális pontszámmal ment a szóbeli felvételire. Ott azonban olyan kérdéseket kapott, amelyekre nem lehetett jól válaszolni. Egyetlen pontot sem kapott… „Nem kerülhettem be az egyetemre, és tizenkét évi próbálkozás után azt mondta a tartományfőnöknő, hogy nem akarják tönkretenni az egész életemet, nincs értelme tovább próbálkozni. Hazakerültem, munkát kerestem, először tíz évig a JAVSZER-nél, majd tizenhárom évig a Taurus Gumigyárban dolgoztam. Időközben elvégeztem a Közgazdasági Egyetem pénzügy szakát, majd amikor már lehetőség volt rá, a Hittudományi Főiskolát és két hitoktatóképzőt. Az iskolanővéreknél töltött évek alatt világossá vált számomra, hogy én tulajdonképpen nem tanító vagy betegápoló közösségbe kaptam hivatást, hanem ahová eredetileg is vágyódtam, kontemplatív rendbe. Meg is próbáltam kijutni Ausztriába, a vorarlbergi domonkos kolostorba, de útlevelet nem kaptam” – meséli a nővér a nehéz időket.
Közben sokat imádkozott, hogy megértse, Isten mit kíván tőle, hiszen azt szeretné tenni, amit ő akar. Igyekezett palástolni elkeseredettségét, de lélekben nem tudta elfogadni a helyzetet. Tíz év után egyszer meglátogatta Debrecenben az egyik nővért, aki akkor már nagyon beteg volt. „Nem sokat tudtam vele beszélgetni, de a csendes együttlét során megérlelődött bennem az a gondolat, hogy itt van Martina nővér, semmit nem tud csinálni, de tud szent lenni. Aznap elhatároztam, vége ennek a lelki kínlódásnak. Ha nem is csinálhatom azt, amit szeretnék, azért Istennek tetsző életet akarok élni. Elhatároztam, hogy elmegyek egy templomba, bemegyek az első gyóntatószékbe, és megkérem azt, akit ott találok, hogy vállalja el a lelkivezetésemet. Így is történt, ettől kezdve rendszeresen jártam hozzá gyónni.” Később az atyát máshová helyezték, Dominica nővér utána ment. Az ő segítségével megismerkedett illegalitásban működő szerzetesrendekkel. Gyerekkori tervéről, hogy domonkos apáca lesz, mégsem tett le. A próbálkozásoknak egy haszna volt: valakitől megtudta, hogy a háború után, de még a feloszlatás előtt itt, Magyarországon is volt a domonkos másodrendnek alapítása, mégpedig Szegeden.
Sok nehézség után sikerült megszereznie az egyetlen élő nővér címét. Ettől kezdve rendszeresen járt Szegedy Ilona nővérhez, aki szívesen beszélt a rendről, a szerzetesi életről, a közös zsolozsmákról… „Mivel nem reméltem, hogy szerzetes lehetek, hitoktatni szerettem volna. Ez sikerült is, Budapest három templomában taníthattam egy időben, s ez tényleg sok öröm forrása volt.” Ekkorra már közeledett a rendszerváltás, de még nem számítottunk arra, hogy a kontemplatív rendek is újraindulhatnak. A püspöki kar döntése értelmében végül is minden olyan közösség indulhatott, amelynek legalább három tagja volt. Először Nagylózson kaptunk helyet egy domonkos rendi atyától, aki támogatott minket. Itt jöttünk össze azokkal, akik az illegalitásban csatlakoztak a rendhez, s végül még külföldről is hazajött egy idős nővér, hogy legalább itt halhasson meg. Később a szegedi ház fejében kárpótlásként kapott pénzből vettük meg Felsőgödön a házat, ahol most élünk és imádkozunk Magyarországért és az egész világért.”
