Fotó: Lambert Attila
– A büntetés-végrehajtás feladata a fogvatartottak biztonságos megőrzése, az elzárás – mondja Németh Éva, a megyei intézet parancsnoka a sajtótájékoztatón. – Elzárás, de nem izolálás. Ha ugyanis teljesen elszigeteljük őket a világtól, nehéz lesz oda visszatalálniuk, visszailleszkedniük. Vezekelniük kell, mondja a társadalom, de ennek lelki síkon is jó lenne megtörténnie. Ezt és a kinti világgal való kapcsolatot segítik, testesítik meg a börtönlelkészek – azután is, amikor a rokonok és a barátok már elmaradoznak. Társak a bűntudat feldolgozásában, lelkigondozók, a bentiek mindennapjait foglalkozásokkal színesítők és mélyreható lelki változások eszközei. – A remény jelei, egy másik világ hírnökei – fogalmaz Bíró László tábori püspök.
Azért érkeztünk ma Veszprémbe, mert a kétnapos börtönlelkész-találkozóhoz kapcsolódva rendhagyó esemény helyszíne lesz a Padányi katolikus iskola kápolnája. Olyan ünnepé, amely kivételes erővel jelzi: egyházi szemszögből mindenki Isten gyermeke. Minden körülmény, amelyet mi a mindennapjainkban jelentősnek tartunk, és amelyek alapján egymást megítéljük, a hit szempontjából mellékes. A börtön kapuja ma kinyílik, és egy rabszállító busz hagyja el. Keresztelkedni és bérmálkozni hoz a kápolnába egy-egy bent vezeklőt. Két volt társuk pedig szintén ott áll majd mellettük, hogy bérmálkozzon, vagyis nagykorúvá váljon a hitben. Annak, ami történik, két szempontból is óriási a jelentősége. A börtönt erre az eseményre elhagyók számára azért, mert átélhetik: fontosak, Isten és az egyházi közösség kitárja feléjük a karját, semmivel sem becsüli őket kevesebbre, mint a többi egyháztagot. Sőt még jobban örül nekik – mint a pásztor az elveszett, de megkerült századik báránynak az evangéliumokban. A korábbi elítéltek számára pedig azért jelent sokat ez a nap, mert kinti nehézségeikben, az újrakezdésben kapnak segítséget az egyházi kéznyújtás révén – üzeni a mai alkalom.
Amelyért talán Zsebe Attila állandó börtönlelkész, a veszprémi Szent Mihály-főplébánia állandó diakónusa, a Szent Anna-kápolna „házigazdája” tett a legtöbbet. – Történelmet írunk ma itt – mondja –, mert két püspök: az érsekünk és Bíró László várja a börtön falai közül érkezőket, és ezzel azt jelzik, életet és szabadságot ígér nekik Isten, akiben már most is szabadok. Másképpen, mint erről gondolkodni szoktunk, de még nagyobb szabadságot kapnak tőle a szentségek felvételével, mint amit a világ adhat. Fontos jelképe ennek az, hogy nem a börtönkápolnában, hanem idekint lesz a szertartás.
Miközben beszélgetünk, megérkezik a rabszállító autó, és az őrök az oldalajtón, a sekrestyén át az oltár elé kísérik a két hölgyet – ám ott maradnak mellettük, egészen közel. A kápolna, hiába kicsi, szinte üres. Csak néhány rokon, barát és a sajtó képviselői vannak jelen. Márfi Gyula köszönti a megjelenteket, és egy Zorán-dalt idézve, Adamis Anna szövegírói tehetségét méltatva adja meg a mise alaphangulatát: „Bocsásd meg az éveket, mikor nem voltam veled. Hallgasd meg a hangomat, emeld fel az arcomat. És adj erőt, és adj időt. Próbáld meg újra velem!”
Aztán az olvasmány következik a Szentlélek leszállásáról az Apostolok cselekedeteiből, majd az evangélium Jézus szavaival arról, hogy újjá kell születnünk.
Az érsek először a Szentlélek szimbólumairól – galamb, tűz, víz, lehelet és szél – beszél, majd megállapodik a szélnél. És elmond egy történetet az egyszeri parasztemberről, aki soha nem volt megelégedve az időjárással, és úgy gondolta, ő jobban csinálná. Isten ezért rábízta a feladatot, hogy bizonyíthasson. Ő pedig sok napsütést és sok esőt „rendelt”, megfeledkezett azonban a szélről, így beporzás híján a termés elmaradt. Ugyanígy van a Szentlélekkel is. Ahogyan a szél a növényeket, a Szentlélek a lelket teszi termékennyé, nagykorúvá, képessé a jó cselekedetekre. Ahogyan a gonosz kísértéseitől is csak ő menthet meg.
A prédikáció után Melinda keresztelése és Éva, Tímea, Adrienn bérmálása következik. – A keresztséggel bekapcsolódsz a keresztény testvéri közösségbe – mondja az érsek Melindának, és a bérmálkozók számára az istenfélelem lelkét kéri. Én pedig együtt ígérem velük, hogy ellene mondok a gonosz csábításának, és közben azért könyörgök magamban, hogy egy pillanatig se higgyem: nekem könnyebb lesz ezt betartani. Hogy egy pillanatig se gondoljam magamat kisebb bűnösnek náluk.
A mise után engedélyt kapunk, hogy a két bentről érkezett hölggyel beszélgethessünk. Tímea azt mondja, nagyon jól érzi most magát, és úgy gondolja, sok jót, boldogságot fog hozni az életébe a bérmálkozás. Ehhez kéri a Jóisten segítségét.
Melinda a megtéréséről beszél, amely a keresztséghez elvezette. Ebben Zsebe Attilának tulajdonítja a döntő szerepet, mert ő mindig meghallgatta, meglátta benne a jót; a lehetőséget, hogy jobb életet élhet. – A pokolban már voltam, most a mennyország felé tartok – teszi hozzá meggyőzően, én pedig nagy hite, határozottsága láttán elszégyellem magamat.
A templom előtt összegyűlnek a börtönlelkész-találkozó résztvevői. S miközben Melinda és Tímea visszaszáll a rabszállító autóba, én Bíró Lászlót kérdezem a börtönlelkészi hivatásról és mostani együttlétükről.
– Egy-egy ilyen találkozó abban segít, hogy aztán újra legyen erő belépni a szürke falak közé. Szeretik is az alkalmat a paptestvérek, nem-
igen maradoznak el. Amit ma átéltünk, újabb megerősítés lehet számukra, hogy érdemes. Hiszen két olyan hölgy is bérmálkozott az előbb, akik még a börtönben kezdték el a felkészülést, azóta szabadultak – most mégis eljöttek. Valami éppen odabent indult el bennük, és maradandónak bizonyult a változás. Arra kérnek bennünket, minden egyháztagot, hogy szeressük és segítsük őket. Ez a mélyebb, evangéliumi értelme a sokat emlegetett reintegrációnak, azaz társadalmi visszailleszkedésnek.
