Ezért a szeretetszolgálat 1997 óta minden adventben Adni öröm címmel élelmiszeradomány-gyűjtést szervez országszerte egy üzletlánc boltjaiban – idén december 15. és 20. között hetvennyolc településen, százhetvennégy helyszínen lesznek ott a máltai önkéntesek. Közöttük minden évben számos középiskolás, akik időt és energiát fordítanak arra, hogy segítsenek tartós élelmiszert gyűjteni. Nincs könnyű dolguk – körülbelül tizenöt-húsz másodpercük van, hogy az áruház bejáratán belépőt rábeszéljék, a vásárlás során vegyen valami ajándékot a rászorulóknak is. A szórólap nem elég, hiszen az is csak egy a sok reklám között, amit az utcán az emberek kezébe nyomnak. Pálos Dániel tavaly vállalt önkéntes munkát az akcióban. „Órákon keresztül minden vásárlót megszólítani nagyon nehéz munka. Ugyanakkor nagy tapasztalat is. Volt, akit ismertem a templomból, de mikor odamentem hozzá, közölte, nincs pénze, hogy akár plusz egy kiló cukrot vegyen. Fél óra múlva viszont egy fiatal nő, aki tetőtől talpig márkás ruhákban vonult be az üzletbe, és látszott rajta, fogalma sincs, mit jelent nélkülözni, egy fél bevásárlókocsinyi élelmiszert adott. És szerencsére azok voltak többen, akik szívesen adtak. Ez pedig nekik is szebbé tette a karácsonyi készülődést.”
A gyűjtődobozok mindig hamar megtelnek. Az adományokból később csomagokat állítanak össze. Egy részüket a helyi önkormányzatok juttatják el a rászorulóknak, a többit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat osztja szét a szegény családok, a kórházakban fekvők vagy az utcán élők között. „A segítségnyújtás, a jó cselekedet, azt hiszem, ösztönös az emberekben – teszi hozzá Dániel. – Volt olyan, aki azért adott végül valamit, mert minden második ember így tett, és megérezte, hogy ez nem áldozat, hiszen ezáltal ő is kap valamit. Sok szülő pedig a kisgyerekével adatta oda az adományt, és látszott a gyerekeken, hogy már ők is értik az ajándékozás lényegét.”
A mások felé fordulást, és azt, hogy egyáltalán észrevegyük a másik szükségét, a családban lehet leginkább megtanulni. Tüskés János és felesége, Kati évek óta minden adventben – ahogyan ők nevezik – családi adományozást szerveznek, azaz a két gyerekükkel együtt vesznek részt valamilyen akcióban. „Természetesen mindig igyekszünk példát adni nekik, de karácsony környékén még inkább nyilvánvalóvá válik, sokaknak van szüksége segítségre, és hogy nemcsak a feleslegből kell adni” – mondja János. Idén a Magyar Vöröskereszt védnöksége alatt működő Mikulásgyárba visznek adományokat – gyerekkönyveket és tartós élelmiszert –, de volt, hogy a helyi karitász számára sütöttek közösen süteményt, vagy a Baptista Szeretetszolgálat cipődobozos akciójában vettek részt.
„Fontosnak tartjuk, hogy amit adunk, biztosan a rászorulókhoz jusson el, de nem azt nézzük, ki szervezi az adott gyűjtést. A lényeg, hogy a gyerekek is tevékenyen részt vegyenek benne, és így egy idő után nemcsak karácsony előtt lesz számukra természetes a szeretetszolgálat” – fogalmazza meg János. Kati rengeteg alkalmat tud említeni, amikor a gyerekek a felnőtteket megszégyenítő önzetlenséggel adtak: „A példaadás valóban működik, ugyanakkor mi is sokat tanulunk tőlük. Ők még nem kötelességnek fogják fel az ajándékozást, és nem áldozatnak a segítségnyújtást.”
Ahogyan a családokban, a templomi közösségekben is december elején kezdődik az ünnepi készülődés. Ez minden egyházközségben munkával teli, ugyanakkor erőt adó időszak – a káposztásmegyeri Szentháromság-plébánián, ahol egész évben aktív a helyi karitászcsoport, különösen is az. Ott Szent Miklós ünnepével indulnak az ünnepi események, amelyekben a közösség apraja-nagyja részt vesz. A kisebb hittanos gyerekek Mikulás-nap környékén maguk készítette ajándékkártyával és műsorral szokták meglepni a kórházban fekvő időseket. „Idén a járvány miatt ezt nem tehették, viszont segítettek rendbe tenni a templomkertet; utána természetesen kaptak egy kis ajándékot. Nagy közösségépítő ereje van egy-egy ilyen programnak – mutat rá Dyekiss Emilné, Marika, a plébániai karitász vezetője. – A nagyobbak pedig meglátogatták az egyedül élő időseket, rokkantakat. Nemcsak azok jelezték vissza, hogy ez milyen sokat jelentett, akikhez elmentek, hanem a fiatalok is.”
Karácsony előtt mindig többen megkeresik a karitászt, hogy szeretnének valamit felajánlani adományként – bár sokszor ez azt jelenti, hogy a feleslegüktől kívánnak megszabadulni. „Persze mindent elfogadunk, hiszen mindennek meg lehet találni a helyét. Idén például több ezer vadonatúj kulacsot kaptunk. Ezek elosztásában a karitászközpont segítségét kértem. Náluk le lehet adni szegény, nehéz körülmények között élő gyerekek nevét, címét, és a központban egy kis ünnepség keretében ajándékcsomagot adnak át nekik karácsony előtt. Idén így kulacs is lesz a csomagban.”
A IV. kerületi önkormányzat adventi vásárán immár a második évben vannak jelen a történelmi egyházak – köztük a Szentháromság-templom közössége is. Ahogyan Marika rámutat: „Ennek megvan az a pozitív eredménye is, hogy szorosabb kapcsolatot alakíthatunk ki a környező plébániákkal, együtt találjuk ki a programot, illetve készítettünk egy közös információs szórólapot. Emellett kézműves apróságok eladásával adományokat is gyűjtünk a karitász számára, de sokkal fontosabb, hogy megmutatjuk magunkat, és megmutatjuk: van segítség, van remény.”
A káposztásmegyeri plébánián egyébként számos lehetőség nyílik arra, hogy a közösség tagjai támogassák egymást. „Ez legtöbbször nem is pénz, sokkal inkább jó ötlet és odafigyelés kérdése” – jegyzi meg a karitászvezető. Évente kétszer, ünnepek előtt például „Hozd és vidd” akciót szerveznek, azaz mindenki elhozhatja otthonról, amire nincs szüksége, és cserébe hazavihet valamit abból, amit mások felajánlottak. Nem lomtalanításra szolgálnak ezek az alkalmak, hanem arra, hogy a felesleges, de jó minőségű használati tárgyak, ruhák gazdát cserélhessenek. De még az óvodások is kiveszik részüket a szeretetszolgálatból – ők idén egy-egy játékukat adják oda, hogy a szegény gyerekeknek is legyen ajándékuk a fa alatt.
„Persze egész évben szükség van a segítségnyújtásra, vannak állandó klienseink – teszi hozzá Marika. – A plébános atya, Tomka Ferenc teljes mértékben mellettünk áll, és eddig – ha csak egy-két kiló cukor vagy tészta erejéig, de – mindig volt pénz is arra, hogy segítsünk a hozzánk fordulókon. De tudok arról is, hogy a közösség egy tagja, aki jobb körülmények között él, ha találkozik a közértben valakivel a plébániáról, akiről tudja, hogy nélkülöz, kifizeti helyette a számlát. Az a tapasztalatom, hogy nagyon nagy mértékben növekszik az elszegényedés, ugyanakkor – talán éppen ezért – jobban odafigyelnek egymásra az emberek.”
