A plébánia a mennyország előképe legyen

Egerben elmondott, Életadó plébánia című előadásának nagy visszhangja volt, és ebben bizonyára a keménysége, „prófétai” hangütése is szerepet játszott. Vannak prédikátorok, akik inkább szigorúságra hajlanak, mások inkább biztatni, vigasztalni próbálnak. Az Ön szándéka mi volt ezzel az előadással?

 

– Sem megengedő, „mosolygós”, sem szigorú nem akartam lenni. Nem valamilyen módszerhez ragaszkodom, hanem Jézus Krisztushoz. Meggyőződésem ugyan­is, hogy ha stílusirányzatokról beszélünk, akkor nem a lényegről beszélünk. Az én feladatom sem nem az, hogy megértő legyek, és „megsimogassam”, sem nem az, hogy ostorozzam a hallgatóimat, hanem hogy meghívjam őket a krisztusi életre. Mit használ nekik, ha én engedékeny vagyok? Jézus sem tett engedményt soha, noha megértő volt. Nekem hozzá, az ő személyéhez kell közelebb segítenem a híveket és a paptársakat egyaránt. Ha egy prédikátor nem erre törekszik, akkor – akár engedékeny, akár ostorozó – hol az egyik, hol a másik oldalon csúszik le a lóról, ahelyett, hogy rajta ülne.

 

A plébániáról mint az egyház legkisebb egységéről és az egyházról mint a Jézus Krisztussal és egymással feltétel nélküli szeretetben élők közösségéről beszélve Egerben leszögezte, hogy az egyházat azok az emberek alkotják, akik mindenüket eladták, hogy Krisztust megnyerjék, és „nem úgy akarnak fürdeni, hogy csak a kisujjukat dugják be a vízbe”. Nem túl szigorú mérce ez? Hiszen e szerint csak a teljesen elkötelezettek lehetnének egyháztagok, pedig tudjuk, hogy mindannyian örökké keresők és botladozók vagyunk és maradunk.

 

– Hogy én kit tartok az egyház tagjainak, mit sem számít. Csak az számít, hogy Jézus mire hív engem, bennünket, hogy ő mit mondott. És ezt mondta: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” És ezt: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz.” Egészen más kérdés az, hogy jogilag ki tartozik az egyházhoz. Megfogalmazhatunk ezzel kapcsolatban különböző kritériumokat, például azt, hogy legyen az illető megkeresztelve, vagy hogy ismerje és gyakorolja a hitét. De én nem ezzel foglalkoztam az előadásomban, hanem azzal, hogy mire hív bennünket Krisztus. Ha bárkinek is azt mondanám: „Jó vagy te úgy, ahogy vagy, hiszen már az egyház tagja vagy!”, azzal jót tennék? Ha így biztatnám, akkor már nem kárhozhat el?


Senkit sem akarok kizárni az egyházból, hanem arra figyelmeztetek, hogy aki igazán Krisztus követése mellett döntött, az növekedni akar a krisztusi életben. Aki azt mondja: nekem ennyi elég, az már otthagyta őt. Nem az a fő kérdés, hol vagyunk most, hanem az, hová akarunk eljutni. Szerintem arra kell törekednünk, hogy szentek legyünk. Nincs bennem ítélet senkivel szemben, ezt mégsem adhatom lejjebb. Ahhoz, hogy egy plébánia életadó legyen, Pál apostol szavai szerint „Krisztus szeretete által űzött” tagokra van szükség. Ha épphogy csak vegetál egy közösség, nem lesz képes életet adni és vonzerővel hatni a környezetére.

 

Az ökumenikus imahéten hallottam egy olyan prédikációt, amelyben a lelkész mindannyiunkat megrótt, feltételezve, hogy „üres lélekkel” érkeztünk az alkalomra. Különösnek tartottam, hogy ezt éppen azoknak mondja, akik eljöttek.

 

– Azok, akik jó kereszténynek, sőt tökéletesnek hiszik magukat, az ilyesmit vádnak fogják érezni. Így voltak ezzel a farizeusok is, akik Jézus nagyobb szeretetre szóló meghívását ellenük irányuló vádként értelmezték. Én csak a hallgatóim elé tárom, kicsoda Krisztus; nem vádolom, hanem a vele való életre hívom őket, de aki nem akar változni, az könnyen vádként értheti a szavaimat. Ezzel azonban valójában magát ítéli el.

 

Az a baj, hogy emberi módon gondolkodunk, mondta Egerben. De nem inkább úgy van, hogy jó esetben minden gondolatunkban és tettünkben jelen van az emberi és az isteni elem is? Problematikusnak tűnik számomra a két összetevőt oly mértékben különválasztani, mint Ön teszi. Hogyan lehet – lehetséges-e – valakit inkább isteni, és kevésbé emberi gondolkodásmódba átfordítani?

 

– Az a baj, hogy ideológiákban, normákban, egyházi rendelkezésekben gondolkodunk, amelyekkel önmagukban ugyan semmi baj – jók, értékesek –, de ha az élő Krisztus hiányzik valakiből, mit sem érnek a számára. Ha ideológiákban élek, csak ideológiákat tudok majd tovább­adni. Ha Krisztus nem él bennem, csak a külső korlátok, normák és a büntetéstől való félelem marad, amelyek mankóként jók lehetnek ugyan, de ez nem az, amire meghívásunk van. Azok is sokat érnek, akik még nem jutottak el a Krisztusban való életközösségre, de számukra is mindig fel kell mutatni az ideát, a legfőbb célt, amely felé mindannyiunknak tartanunk kellene. Fontos azt is újra meg újra hangsúlyozni, hogy ha a plébániaközösségben együtt élünk Krisztusban, akkor nincs helye egymás megszólásának, féltékenykedésnek, rivalizálásnak.

 

Tudjuk: attól, hogy Krisztus bennem él, még tökéletlen ember maradok. Ön sok olyan negatívumot sorolt fel beszédében, amelyek egy plébánia életében emberi gyarlóságból előfordulhatnak, és úgy tűnik, kiküszöbölhetetlenek. A konfliktusok szőnyeg alá söprése sem lenne jobb megoldás.

 

– Különböző konfliktusok adódhatnak, amelyeket jó külön kezelni. Az egyik ilyen az, amikor különféle metódusok közötti választásról, nézetbeli különbségekről van szó. Szerintem a plébános akkor cselekszik helyesen, ha ez esetben nem az egyik vagy a másik félnek ad igazat, vagy azzal vet véget a konfliktusnak, hogy azt mondja: „Az lesz, amit én akarok.” Ehelyett mindkettőjüktől azt kellene kérdeznie: „Miért gondolod úgy, hogy Isten országa jobban fog érvényesülni, ha a te megoldásod mellett döntünk? Mert én nem neked vagy a másiknak akarok igazat adni, hanem Isten akaratának.” De ehhez persze az kell, hogy ő is Krisztusban élő ember legyen. Az lenne a jó, ha a megbeszélés után egyik fél sem azzal az érzéssel távozna, hogy „vesztett”, hogy nem neki, hanem másnak lett „igaza”, hanem hogy sikerült együtt megtalálni a legüdvösebb, a plébánia közösségét legjobban szolgáló megoldást.

A másik konfliktustípus a személyes ellentét. A plébános nem békéltethet azzal, hogy „Békülj ki vele, ez parancs!”, hanem csak azzal, ha mindkét haragost Jézushoz vezeti, és ezzel hozzásegíti őket ahhoz, hogy benne kiengesztelődjenek. Nem a pap üdvözít; nem feladata, hogy igazságot tegyen.

 

Egy plébánia mindig heterogén abból a szempontból, hogy ki mennyire elkötelezett, és ki bizonytalan még. Manapság egyre több a kereső, aki talán nem is igazán akar elköteleződni, és szívesen kapcsolódik lazábban egy közösséghez. Ha őket nyomás alá helyezik, sürgetik, akkor könnyen megijedhetnek és „elmenekülhetnek”. Az ő megnyerésük érdekében mit tehet a pap?

 

– Az előadásom címe nem Életadó plébános, hanem Életadó plébánia volt. Vagyis a közösségen van a hangsúly, amely a Krisztusban élők kölcsönös szeretetéből alakul ki. Mindig egy magról van szó, és nem az egész plébániáról, ez természetes. A plébánia – ezt is tapasztaljuk – csak a mennyország előképe lehet, és még nem a mennyország. Jó lenne, ha már ott lehetnénk, de egyelőre még úton vagyunk. A plébánia­közösség – és nem csak a pap – feladata a keresőket közösségekbe vonzani. Nem követelni kell tőlük, hanem szeretni őket. A köztünk élő Jézus nevében fogadnia és befogadnia őket. Az lenne a cél, hogy a keresők a feltétel nélküli szeretettel találkozzanak a plébániáinkon. Egyetlen ember, például a plébános nem tud befogadni, csak egy közösség. Az a kereső, aki otthonra talál egy közösségben, növekedni fog. Egy Krisztust hordozó közösség mindig állás­foglalásra késztet, anélkül, hogy erőltetné az elköteleződést. Egy langyos embert is megperzselhet, lángra gyújthat a közösség tüzes szeretete. Másokat viszont esetleg elijeszt ugyanaz a tűz, és inkább elmennek, mint a gazdag ifjú. Vannak ugyanis az elköteleződéstől irtózó emberek. Az ő döntésük lesz, ha végül túl forrónak érzik a krisztusi tüzet, és inkább elmennek. Nem állhatunk hozzá ehhez úgy, hogy jaj, csak el ne menjenek, inkább enyhítünk a krisztusi tanításon. Mert nem vagyunk urai sem a tanításnak, sem Krisztusnak. Aki úrnak képzeli magát fölöttük, az már régen elvesztette Krisztust.