A papok egyenként részesülnek az egyházi rend szentségében, de a püspökkel egységben lévő presbitérium közösségébe iktatódnak be. Az elmúlt évszázadokban a presbitérium fogalma elvesztette eredeti, bibliai és patrisztikus gyökerű teológiai értelmét, és egészen a II. vatikáni zsinatig csak a templomok szentélyét, a papság helyét jelentette. A zsinat a hagyomány segítségével újra felfedezte a szó eredeti értelmét, ismételten beszélt a presbitérium fontosságáról, a zsinat utáni dokumentumok pedig ismételten szólnak annak gyakorlati következményeiről.
Már az újszövetségi Szentírásban is szerepel ez a szó. Az Apostolok cselekedetei arról tudósít, hogy a presbitérium küldi Sault Damaszkuszba, Krisztus tanítványainak üldözésére. Találkozunk a presbitériummal Jeruzsálemben, az apostolok mellett és Jakab körül (ApCsel 15,2), azután Efezusban (ApCsel 20,7), majd minden Pál apostol által alapított egyházközségben (ApCsel 14,14). Szent Pál Timóteust figyelmezteti, hogy el ne hanyagolja a benne levő kegyelmet, melyet a prófétai szó által a papság (presbiterion) kézfeltételével kapott (1Tim 4,14). Az egyházi rend három fokozata mai értelemben először Antiochiai Szent Ignácnál fordul elő. A presbitérium szó jelentését és jelentőségét is az ő írásai alapján határozhatjuk meg. A ránk maradt hét levele szerint a részegyházakat a püspök vezeti, aki mellett ott áll a presbiterkollégium, és neki segédkezik a diakónusok csoportja. Gyakran előfordul írásaiban a püspök, a presbitérium és a diakónus hármassága. A magnésziaiakat így figyelmezteti: „Arra törekedjetek, hogy az Úr és az apostolok rendelkezéseiben szilárdak legyetek; legtiszteletreméltóbb püspökötökkel és presbitériumotokkal, mely méltó arra, hogy a lelki koszorúba fonják, valamint az Isten szerinti diakónusokkal” (Magn 13,1). Jelentős ősegyházi dokumentum a Hippolütosznak tulajdonított Traditio Apostolica. 215 körül íródott, de az apostoli hagyományt kívánja rögzíteni. Ez a liturgikus könyv, a papszentelés menetét ismertetve előírja, hogy az új presbiterre fel kell tenniük kezüket a jelen lévő papoknak is, „mert tisztségük Lelke közös és hasonló” (7. p.) A szentelési imádságban pedig a pap számára a „kegyelem Lelkét” kérik, aki „a presbitérium tanácsadója”. A II. vatikáni zsinat dokumentumai újra az eredeti, ősegyházi értelemben használják a presbitérium szót. „Az áldozópapok mint a püspöki rend szorgos munkatársai és segítő szervei, Isten népének hivatott szolgái, egyetlen papi testületet (presbitériumot) alkotnak püspökükkel” (LG 28). A presbitériumot a helyi egyházban, a helyi püspök vezetése alatt kell megvalósítani: „A papokat az egyházi rend szentsége egyetlen papi rend tagjaivá teszi; fűzze tehát őket egymáshoz a szentségen alapuló testvériség meleg kapcsolata. Még külön is egységes testületet alkossanak a papok a püspökük vezetése alatt abban az egyházmegyében, amelynek szolgálatára szentelték magukat” (Presbyterium Ordinis 8). A Liturgikus Konstitúció (Sacrosanctum concilium) a presbitérium ekkleziológiai vonatkozására is utal, hiszen az egyház legtökéletesebb megnyilvánulása az Eucharisztia olyan megünneplése, „amelynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezőitől körülvett püspök” (SC 41. p.). Az egyházmegye zsinati definíciójába is belekerült a presbitérium fogalma. „Az egyházmegye Isten népének olyan része, amely egy püspökre van bízva, hogy ő azt pásztorként vezesse, a papsággal karöltve” (Christus Dominus 11). Az egyházmegyébe nem inkardinált világi papok és azok, akik egy szerzetesi közösség tagjaiként az egyházmegyében laknak s valamilyen lelkipásztori szolgálatot végeznek, annak ellenére, hogy továbbra is törvényes ordináriusuk alá tartoznak, teljes értékű tagjai a helyi egyházmegye presbitériumának: „Az egyetlen presbitérium részei más jogcímen a részegyházban lakó és dolgozó szerzetes papok is” (PDV 74). Az Eucharisztia megünneplésekor különösen is megmutatkozik, hogy a presbitérium élő valóság. A közbenjáró imádságokban (anamnészisz) kifejezésre jut az a gondolat, hogy a szentmisét az egyház közösségében a pápával, az egyházmegye püspökével, a presbitériummal és a szerpapokkal együtt mutatjuk be. (Katolikus Egyház Katekizmusa 1354). A püspök felelős az Eucharisztiáért, még akkor is, ha valamely pap mutatja be a szentmisét. A kánonban mindig meg kell említeni a püspök nevét, hogy így is jelezzük, hogy a helyi egyházat a püspök vezeti, a papságra (presbitérium) támaszkodva, a diakónusok szolgálata mellett (KEK 1369). A papi élet és lelkiség szempontjából is fontos a presbitérium gondolata, hiszen a presbitérium az a hely, ahol a pap megtalálhatja a megszentelődés és az evangelizáció megfelelő eszközeit.
