Az egyetlen közvetítőnek, Krisztusnak tisztségében részesedve mindenkinek hirdetik Isten igéjét; szent tisztségüket főképp az Eucharisztia ünneplésén, vagyis a szentáldozat lakomán-gyakorolják. A bűnbánó és beteg hívők javára a kiengesztelés, illetve az enyhület teljhatalmú szolgálatát végzik, Isten, az Atya elé tárják a hívők szükségleteit és könyörgéseit. A hatalom rájuk eső részéhez mérten Krisztusnak, a pásztornak és főnek tisztét is gyakorolják: egybegyűjtik Isten családját mint testvéri közösséget, s Krisztus által a Szentlélekben elvezetik az Atyához (vö. LG 28).
A Szentírás és az egyház hagyománya alapján a pap hármas küldetéséről szoktunk beszélni. Ezek egymástól elválaszthatatlanok, dinamikus egységet alkotnak. Sajnálatos módon, az elmúlt évszázadokban a feladatok közötti viszony nem volt egészen nyilvánvaló, a helyes egyensúly megváltozott. Legtöbben a szentségkiszolgáltatást tekintették az pap elsődleges feladatának. A II. vatikáni zsinat utáni teológiában és gyakorlatban – mintegy ellenhatásként – az igehirdetés került az első helyre, ami korábban a protestánsokra volt jellemző. A zsinat tanítása egyértelmű. A papnak első teendője, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdesse (Presbiterium Ordinis 4). Az evangéliumról való tanúságtétel az általános papság által minden kereszténynek is feladata. Amint különbözik azonban a hívek egyetemes papsága a szolgálati papságtól, ennek megfelelően különbözik az igehirdetés feladata is. A szentelés Krisztus prófétai küldetésének részesévé teszi a papokat, ezért tisztükből fakadóan minden embernek tartoznak azzal, hogy közöljék velük az evangélium igazságát. Az evangélium hirdetése időrendben is kétségtelenül első feladata a papnak, hiszen az apostol szavai szerint „a hit hallásból ered, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Jézus Krisztus is azzal kezdte megváltó működését, hogy hirdette Isten országának evangéliumát. Megváltói küldetését azonban akkor teljesítette be, amikor önmagát adta áldozatul a kereszt oltárán. Ehhez hasonlóan a papok is tisztségüket főképp az eucharisztikus ünneplésen gyakorolják (vö. PO 5), amely a papnak legjelesebb feladata, vagy ahogyan a II. általános püspöki szinódus megfogalmazta: „A papi szolgálatban a leglényegesebb a szentmiseáldozat bemutatása.” Az Eucharisztiában ugyanis benne van az egyház egész kegyelmi gazdagsága. „Ezért az Eucharisztia minden evangélium-szolgálat forrása és csúcsa”( PO 5).
Nyilvánvaló, hogy a két feladat viszonyában nem ellentétről vagy szétválasztásról van szó. Az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása közötti egység mindenkori velejárója a papi szolgálatnak. A feltámadt és megdicsőült Krisztus az egyházban az igehirdetés és a szentségkiszolgáltatás által folytatja megváltói művét. Az Isten igéjét és a szentségeket, az üdvösség eszközeit nem szabad egymással szembeállítani. A katolikus egyház az ige és a szentségek egyháza. A pasztorálteológia szerint az egyháznak három lényeges életmegnyilvánulása van: az igehirdetés (martyria), a szentségek kiszolgáltatása (leiturgia) és a szeretetszolgálat (diakónia). A jó papnak törekednie kell arra, hogy ezen területek mindegyikén hatékonyan megnyilvánuljon a helyi egyház. A harmadik feladat pedig az, hogy a felszentelt pap a Főnek és Pásztornak hivatalát gyakorolva, Krisztus jó pásztori szeretetének jele legyen a világban az emberek között. Isten népét mint testvéri szeretetközösséget gyűjtse egybe. Az egyes híveket pedig a Szentlélek segítségével vezesse el Isten akaratának megismerésére, hogy az evangélium szellemében betölthessék személyes hivatásukat. Ennek a lelkipásztori feladatnak fontosságát így fogalmazza meg a zsinati dokumentum: „A legszebb szertartások és legvirágzóbb társulatok sem sokat használnak, ha végül is nem munkálják ki az emberekben a keresztény érettséget. Segítsék őket papjaik, hogy ez megtörténjen, irányításukkal tanulják meg a hívek felismerni, hogy a kisebb-nagyobb események által mit kíván meg tőlük az élet, mi tehát az Isten akarata” (PO 6). A papnak mint jó pásztornak ez a közösségépítő-nevelő feladata egyre fontosabb a mai szekularizálódó világban, hiszen az emberek csak közösségben élhetik meg hitüket és Krisztust követő keresztény életüket.
