A II. vatikáni zsinat – a papi szolgálatról és életről szóló, Presbiterium Ordinis kezdetű dokumentumában – megerősíti ezt a tanítását, kiegészítve azzal a gondolattal, hogy a keresztség kegyelme után „az egyházi rend felvétele új módon szenteli a papokat Istennek, hogy „Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközeivé váljanak, hogy a történelem századain át, folytatni tudják az ő csodálatos művét” (PO 12). A papszentelés „a Szentlélek kenetével szentségi karaktert vés a lelkükbe; általa hasonlókká lesznek Krisztushoz, a Paphoz, úgy, ahogy már Krisztusnak, a Főnek képviseletében ténykedhetnek” (PO 2). Ezért mondhatjuk, hogy a felszentelt pap „in persona Christi” (Krisztus személyében) cselekszik. A pap ezt az ajándékot azért kapja, hogy a közösség javát szolgálja. A papi szentségi jegy határozza meg a papnak az egyház közösségében elfoglalt helyét és szerepét. A szentelés nem egyszerű jogi felhatalmazás (beosztás), hanem a Szentlélek ajándékainak közlése (ontológiai valóság). A pap hivatását nem egyszerűen csak megbízatás alapján, nem is csak Krisztus nevében, nemcsak Krisztus erejében, hanem Krisztus személyében végzi. A hívők általános papsága és a szolgálati papság között nem fokozati, hanem lényegbeli különbség van. A különbséget a szentségben kapott sajátos papi karakterben is meghatározhatjuk. E jegy birtoklója sajátos módon részesedik Krisztus papságában, amelyben minden keresztény részesedik, de a felszentelt pap ezen túl azt vállalja, hogy mint klerikus Krisztust, az egyház fejét teszi jelenvalóvá a hívek közösségében. Ez a külön részesedés sajátos küldetést fejez ki: elsősorban a szolgálatra való megbízatás megpecsételését jelenti, és jogcímet ad a papi hivatás betöltéséhez szükséges kegyelmekhez is, hogy a felszentelt személy az apostoloknak adott megbízatást betöltse a közösségben. A szentségi jegy azért eltörölhetetlen, mert alapja Krisztus ígérete és akarata, hogy a felszentelt papok szolgálata révén folytassa megváltói művét a világban. „A képesítés a hivatali szolgálatra magától Istentől származik. Így a bűn és az ember csődje sem képes ezt a képesítést kitörölni és semmivé tenni.” Erre joggal következtethetünk Pál apostol szavaiból: „Szítsd fel magadban az Isten kegyelmét, amely kézfeltételem által benned van” (2Tim 1,6). Az apostol maradandó kegyelmi adományról beszél, melyet meg lehet újítani.
Szent Ágoston a donatista vitában a papszentelést a keresztséghez hasonlítja, és kijelenti: „Ha valakit vétség miatt elmozdítanak tisztéből, az Úrnak egyszer kapott szentségéből nem vetkőzik ki.” Ezt a szentséget a keresztséghez hasonlóan nem szabad megismételni. Nüsszai Gergely a papszentelést az Eucharisztia konszekrációjához hasonlítja: „Az ige ereje az maga, amely a papot is szentté és tiszteletre méltóvá teszi az áldás újdonságában, elkülönítve őt a közönséges tömegtől. Tegnap és tegnapelőtt még egy volt a tömegből, és rögtön a nép vezetőjének mutatkozik, elöljárónak, a jámborság tanítójának, rejtett misztériumokba beavatónak! Nem termetének vagy alakjának változása teszi ezt, hanem külsőre marad olyan, amilyen volt, csak valamilyen láthatatlan erő és kegyelem alakítja jobbá a láthatatlan lelket.” Az 1992-ben megjelent Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) a következőképpen foglalja össze a szentség kegyelmi hatásait, illetve az eltörölhetetlen jegy következményeit: „Ez a szentség, a Szentlélek külön kegyelme révén hozzáhasonít Krisztushoz, abból a célból, hogy a szentséget felvevő férfi Krisztus eszközeként az ő egyházáért szolgáljon. A szentelés által a jelölt részesül abban a képességben, hogy Krisztusnak, az egyház fejének megszemélyesítőjeként cselekedjen az ő hármas feladatkörében: ami a papi, prófétai és királyi feladatkör.” (KEK 1584) Az egyházi rend szentsége a keresztséghez viszonyítva új módon kapcsol Krisztushoz és az ő egyházához. A papszentelés a beavató szentségekben nyert Krisztus-hasonlóságunkat tovább építi, és új vonásokkal gyarapítja. A keresztség és bérmálás Krisztus titokzatos Testébe kapcsol be bennünket, az egyházi rend szentsége pedig Krisztusba mint Főbe oltja be a választottakat. Az egyházi rend szentségének igazi hatása az, hogy Krisztus-főpapságában különleges módon részesít, sokkal inkább, mint a keresztség és a bérmálás. Az örök főpappal való szentségi azonosulás a papot különös módon beiktatja a Szentháromság misztériumába, és Krisztus-misztériuma által Isten népének a szolgálatára. Mindez azt jelenti, hogy a papság lényegét akkor értjük meg, ha elemezzük a papszentelésből következő sajátos ontológiai jellegű kapcsolatát Krisztussal és az ő egyházával, és Krisztuson keresztül a Szentháromsággal.
