Ebben az áll, hogy az eljárás elindításához feltétlenül szükséges, hogy a hívek meglehetősen nagy száma ténylegesen meg legyen győződve arról, hogy az érdekelt személy valóban szent életű volt. Ez az jelenti, hogy senkit sem lehet boldoggá vagy szentté avatni egyszerűen azért, mert „protekcióban” részesült, vagy mert befolyásos személyek ezt méltányosnak tartják. Boldoggá vagy szentté avatásra csak akkor kerülhet sor, ha a hívő nép körében él az a meggyőződés, hogy a hit rendkívüli tanújáról van szó, akinek szinte spontán módon kérhetjük közbenjárását, segítségét, hogy eljussunk Istenhez. Az egyház vallja és tanítja, hogy a Szentlélek jelen van és beszél Isten népében, valamint olyan rendkívüli megérzéssel ruházza fel, amely által képessé válik, hogy felismerje az igazi életszentséget, annak vonzását és jelentőségét a keresztény életben.
Mindez annyira fontos, hogy az egyetemes egyháznak Rómában létesítenie kellett egy hivatalt, és pontos szabályokat dolgozott ki, amelyek mentén párbeszédet folytat a hívő néppel az életszentség meglétének felismeréséről. Tanulmányozza ugyanakkor azt is, hogy Isten bizonyos jeleken keresztül – ezek a csodák – megerősíti-e az életszentség jelenlétét, hogy így teljes bizonyossággal eljuthassunk az egyház valamely tagja életszentségének nyilvános kihirdetéséhez. A boldoggá avatás vagy egy szent kanonizálása ugyanakkor csak a „jéghegy csúcsa”, csak jelzés a következetes szeretetben megélt keresztény élet csodálatos valóságáról.
Az életszentség létfontosságú az egyház számára. Alapvető jelentőségű mindaz, amit az egyház tanít, valamint a közösségek jó megszervezése is, ám az életszentség az Istennel való kapcsolatban megélt keresztény élet teljessége, és az, amire minden más törekszik, nem más, mint Isten dicsősége. Az életszentség az egyház hitelességének leghatékonyabb bizonyítéka. XVI. Benedek pápa szívesen alkalmazott szavaival: Isten nem egyedül jön, amikor találkozik velünk, hanem társaságban, mégpedig Máriával és a szentekkel – írja P. Lombardi.
