A jók és a szentek

A jó emberekkel az a baj, hogy tudják, hogy ők jók. Azt is tudják, hogy a többi ember nem az. Segíteni szeretnének rajtuk. Nem így a szentek. Ők magukat bűnösnek tudták és vallották.
Mi meg akarjuk reformálni a világot. A szentek csak magukat. De még ez sem egészen pontos fogalmazás. Ezt egyedül Istentől várták és remélték. De akartak megváltozni – velünk szemben, akik azt hisszük, hogy megváltozni másoknak kell, és meg is akarjuk őket változtatni. (Pedig az Úr Jézus sohasem parancsolta ezt: Változtassátok meg felebarátaitokat! De azt igen, hogy „térjetek meg!” – vagyis „változzatok meg!”)
„Ugye, kedves nővér, ön már sok bűntől megszabadította magát?” – kérdezte valaki egy valóban szent életű apácától. „Meg vagy te bolondulva? – felelte az. – Én csak bűnöket szereztem magamnak. Amitől megszabadultam, azt egyedül Isten tette.”
Velünk, jó emberekkel az a baj, hogy jót akarunk adni másoknak. A szentek önmagukat adják, és ezáltal Istent adják a rászorulóknak.

A jó, amit teszünk, gyakran megront minket. Valamit el akarunk érni; legtöbbször jónak akarunk mutatkozni – ha nem is valljuk be magunknak -; legyezgetjük vele hiúságunkat, és összehasonlítgatjuk magunkat másokkal; valamiképpen föléjük akarunk kerülni, hogy lekötelezettjeink legyenek. Meg is sértődünk, ha nem hálásak, ha észre sem veszik a jóságunkat. „Én csak jót akarok neked!” – mondjuk, és ezzel felhatalmazva érezzük magunkat arra, hogy erőszakoskodjunk a másikkal. (Ez lenne a jóság, amiben tetszelgünk? Jóság – szeretet nélkül?)
A szentek készek a segítésre, készen állnak rá, de tiszteletben tartják a másik szabadságát. Nem jót akarnak neki, hanem Istent, akiről pedig tudják, hogy nincs a hatalmukban, de bíznak benne, mert tudják, hogy „mindenkit üdvözíteni akar”. Ezért türelmesek – velünk szemben, akik mások üdvösségét akarjuk „félve és remegve”, nem a magunkét.

Mi, sajnos állandóan magunkra figyelünk. A szentek elfeledkeznek magukról. Ez az alázat, amely belőlünk hiányzik.
Helytelen kép van bennünk a jóságról is, meg a szentségről is. „Én csak gyarló ember vagyok” – mondjuk az alázat látszatával, ha valaki figyelmeztet valamilyen hibánkra, amiben meg kellene változnunk. Mintha a szentek mind nem ugyanolyan emberek lettek volna, mint mi! Ezzel elidegenítjük őket magunktól, nehogy követnünk kelljen őket. Persze imádkozunk hozzájuk (inkább velük kellene imádkozni!), valamilyen földi bajunkban, de világért sem azért, hogy legalább egy kicsit hasonlítsunk hozzájuk.

Az is helytelen képzetünk, hogy majd a jótetteink jóvá tesznek bennünket. De az tény, hogy a jótettek még senkit nem tettek jóvá, a szívünk ettől még rossz marad. A szentek a szívüket, teljes valójukat akarták Istennek adni. Szívük megváltozása kivirágzott, meglátszott rajtuk, akkor is, ha semmit sem tettek. A jóság a szívből fakad, nem a tettekből. Mi azonban csak a jótetteinket akarjuk Istennek (és másoknak) adni, nem a szívünket. Ezért lehetséges és valóságos az, hogy „minden jótett elnyeri méltó büntetését” – ahogy valaki mondta.
A szentek sem bűntelenek. De bűnbánóak életük végéig. „A bűntelenség vétek” – mondja József Attila. És milyen igaza van!
„Üdvözülhetnek-e a bűnösök?” – kérdezték az egyik keleti bölcstől. Azt felelte: „Ha a jó emberek üdvözülhetnek, mennyivel inkább a bűnösök.”

Ez Jézus szavára rímel, aki meg azt mondja: „Milyen nehéz a gazdagnak bejutnia Isten országába!”Ezt csak az anyagi javakra szoktuk érteni – tévesen -, mert lehet gazdagságunk a saját jóságunk is, amit kizárólag magunknak tulajdonítunk, a minket ért bajokat pedig a Jóistennek. „Miért sújt engem a Jóisten, amikor én mindig imádkoztam és jártam a templomba?”A szentek tudják, hogy szegények, hogy semmivel sem tudnak dicsekedni Isten előtt, ezért egyedül tőle várnak mindent. Mint a szent életű, de nagyon szegény rabbi, akit egyszer megkérdeztek erről. „Te, Rabbi, hogy van az, hogy te annyira szereted Istent, és ő mégis hagyja, hogy ilyen szegény legyél?” „Tudjátok, úgy van az – felelte ő -, hogy Isten mindig azt adja nekem, amire a leginkább szükségem van. És ő tudja, hogy amire legnagyobb szükségem van, az a szegénység.”

De ki szent? „A szent az, akit nem szennyez be sem a bűn, amit elkövetett, sem a jó, amit megtett” – mondja Dietrich Bonhoeffer, a XX. század egyik legnagyobb teológusa.
Hogyan lehetünk hát jó emberekből szentek? Csak a megtérés által. De ez nekünk nehezebb, mint a bűnözőknek jó útra térni, mert azt hisszük, hogy nekünk nincs is szükségünk megtérésre. Pedig a jóról is meg kell térni a jobbra! A mennyország a szent Isten világa, és csak a szentek jutnak oda be. (A kis szentek is!)

Ha ez számunkra reménytelennek látszik, gondoljunk a jobb latorra, akit a középkorban szentként tiszteltek. Az is volt, halála órájában lett az – az egyetlen, akit maga Jézus avatott szentté, amikor azt mondta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”Emlékezzél meg rólunk is, keresztre feszített Jézus, aki „azért jöttél, hogy a bűnösöket üdvözítsd”, „akik között az első én vagyok!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..