A nemzetközi pénzügyek humanizálása

Bár ebben az esetben nyilvánvalóan nem tanítóhivatali megnyilatkozásról van szó a tévedhetetlenség igényével, aligha lehetünk meglepve, hogy a görög államcsőd és az euróövezet válsága közepette közreadott vatikáni dokumentum nyomban jelentős nemzetközi sajtóvisszhangra lelt. A következőkben magunk is kísérletet teszünk arra, hogy az angol nyelven már elérhető teljes dokumentum szövege és az azt kísérő megszólalások nyomán néhány értékelő gondolatot fogalmazzunk meg a fides et ratio gondolatkörébe illeszkedve, a teljesség és a megfellebezhetetlenség igénye nélkül.

 A gazdaságot, különösen a pénzügyeket illető egyházi megnyilatkozások mindig sajátos kettősség metszetében értelmezhetők. Egyfelől a II. vatikáni zsinat és azóta a Hittani Kongregáció számos állásfoglalása is veszélyes eretnekségként jellemezte azt a sokfelé fölbukkanó törekvést, amely az ágostoni civitas Deit, azaz az Isten országát e földön konkrétan körvonalazandó és a gyakorlatba közvetlenül átültethető és átültetendő egyházi tanításként fogalmazná meg. E naiv fölvetések eltekintenek attól, hogy az egyes időszakok, korok és országok más-más megoldásokkal tudnak a keresztény szellemiségnek megfelelő tartalmakat közvetíteni. Sőt, magának a hitletéteménynek a hirdethetőségét is az inkulturáció, az egyes népek gondolkodásvilágába való beilleszthetőség lehetősége és kényszere határozza meg. Vagyis az egyházi megnyilatkozás sosem tekinthető olyan értelemben iránymutatónak, mint egy pénzügyi tanácsadó vagy egy utazási iroda munkatársának eligazítása.

Másfelől viszont az egyházi megnyilatkozás természeténél fogva sosem követheti és nem is követi egyetlen szaktudomány axiómarendszerét és követelményeit sem. Az egyházi tekintély szóljon gazdaságról, történelemről, életről vagy a Szentírás forrásairól mindig a maga küldetését elsődlegesnek tekintve, mindig a „halljátok az igét” szellemében és zsánerében szól. Ezért fejtegeti szaktudományos művében a Jézus-életrajz második kötetében is XVI. Benedek pápa az értelmező, a történeti és a hitbéli olvasás egységét a sola scriptura ellenében.

Ez a megközelítés nyilván még erőteljesebben érvényes az olyan területen, mint a pénzügyeké, ahol a terület megértését megalapozó tudomány jobb esetben értéksemleges, rosszabb esetben kimondottan materialista, a keresztény emberszemlélettől idegen előfeltevésekből építi föl a maga mondandóját. Következésképp mondhatjuk: be van programozva, hogy bármit is mondjon az egyház a pénzügyekről, azt eleve naivnak, életidegennek vagy épp a tudományos közmegegyezéstől esetleg a közhelyektől idegennek fogják minősíteni.

A legújabb vatikáni dokumentum sem kivétel. Megértéséhez vélhetőleg szükséges a katolikus egyház társadalmi tanítását kifejtő nagyszámú, kevéssé forgatott dokumentum így a 2004-ben közreadott Kompendium, a zsinati megszólalások és a pápai enciklikák ismerete is. Ezekből különösen Boldog II. János Pál Centesimus annus és XVI. Benedek Caritas in veritate című megnyilatkozásaiból már kirajzolódik az a keret, amelybe a jelen megnyilatkozás illeszkedik. Az idézett források a piacgazdaság elismerését, ugyanakkor annak eszközjellegét, a személy központi voltát és a piaci viszonyok humanizálásának követelményét tartalmazzák.

Ez a négy mozzanat fogalmazódik meg a nemzetközi pénzügyekről szóló legújabb megnyilatkozásban is. Vagyis nem a pénzvilág konkrét kihívásainak szabályozástechnikai megoldása vagy intézményi kibontakozásának fölrajzolása a fő mondandó, hanem sokkal inkább egy olyan gondolkodási keret megalkotása, amelybe kapaszkodva a hívő szakemberek el tudnak igazodni a terület összetett elvi és gyakorlati kérdéseiben.

A vatikáni dokumentum egyfelől elhatárolódik a globalizációés piacellenes, sokszor naiv elképzelések lelkesült hívei által hangoztatott világvége-hangulattól. Elismeri, hogy a globalizáció és a pénzügyek szabaddá válása a világméretű jólét páratlan növekedését eredményezte az elmúlt negyedszázadban. Ugyanakkor elhatárolódik a közgazdasági tankönyveket és a gazdasági-üzleti újságírást is jellemző piaci fetisizmustól. Utóbbinak talán az amerikai jegybank egykor nagy hatalmú elnöke, az emlékiratait a HVG Rt.-nél 2008-ban magyarul is kiadó Alan Greenspan a képviselője, aki hivatali idején valóban és eredményesen törekedett arra, hogy az általa vezetett hivatalok ne ártsák bele magukat a piaci szereplők dolgába. „Saját pénzüket kockáztatják, így ők nyilván jobban tudják” mondogatta.

Nos, az amerikai, majd nyugat-európai pénzügyi válság után ma már nem kell pénzügyi szakembernek lennünk ahhoz, hogy kiindulópontként fogadhassuk el: az utóbbi fölvetés súlyos tévedés, szakmai és erkölcsi szempontból egyaránt. Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa épp ezért szorgalmazza egy világméretű pénzügyi szabályozó szervezet fölállítását. Megjegyezném, hogy efféle „naiv” javaslatokkal a szakirodalomban az 199799-es válságot követően jeles amerikai közgazdák például J. Stiglitz, L. Taylor, K. Rogoff is előálltak. Mi több, a 20082009. évi válság nyomán a világ vezető országainak csúcstalálkozóin a G7 és a G20 keretében efféle fölvetéseket rendszeresen megfogalmaztak.

Olvasatomban a vatikáni dokumentum egyáltalán nem egyfajta világkormány fölállítását szorgalmazza, mint azt sajtóbeli bírálói nyomban megfogalmazták. A cizellált szöveg emlékeztet arra, hogy a katolikus fölfogás alapja a szubszidiaritás elve, vagyis hogy a lehető legkevesebb kérdést lehet és szabad a legmagasabb szintre tolni. A javaslat voltaképpen a Nemzetközi Valutaalapot kiegészítő regionális pénzügyi felügyeletek megszervezését szorgalmazza. Emellett pedig külön is kiemeli, hogy az egyes országok bankrendszereinek szolid és biztonságos működését az egyes területi államok szabályozó hatóságainak saját hatáskörükben célszerű biztosítaniuk.

Annyiban is a nemzetközi szakmai és politikai eszmecserék fősodrát követi e dokumentum, amennyiben a nemzetközi tőkemozgások átláthatóbb és szabályozottabb rendszerét, de semmiképp sem „a spekuláció kiirtását” szorgalmazza. Hiszen a pénzügyi ellentételező műveletek nélkül a nemzetközi fizetések rendszere még kevésbé lenne biztonságos, mint jelenleg.

A vatikáni dokumentum a korábbiakhoz hasonlóan megismétli azt a nem hívők számára naivnak tetsző értékválasztását, amely szerint a globalizáció eredményeit a legszegényebbek számának és arányának csökkenésén, a nemzetek jobb együttműködésén, sőt egyfajta világméretekben értelmeződő szociális piacgazdaság irányában látná jónak. Mint értékítéleteket megjelenítő állásfoglalás, nyilván nem jelzi előre, hogy a világ főképp magára hagyva és főképp az önzés szellemének eluralkodását adottnak véve ebbe az irányba haladhatna vagy éppenséggel haladna. Viszont nyilván nem téved, amikor fölhívja a figyelmet: a katolikus értékrendtől merőben eltérő elvek és mechanizmusok alapján szerveződő globális pénzügyi rend önmagában, magára hagyva, külön ösztönzők és társadalmi számonkérés híján aligha fog magától a keresztény testvériség és igazságosság szempontjaihoz közelítően működni. Bizonyára abban is igaza van, hogy amikor pénzintézeteket adófizetői pénzekkel segítenek ki, akkor indokolt a megtérülés szempontján túlmutató társadalmi és személyes felelősségvállalást előírni, a vezetéstől kezdve az intézmények egészéig terjedő körben. És ma már általánosan elfogadott az, hogy a kizárólag önérdekre és haszonmaximálásra építő magatartást a dokumentum immár szakmailag is kifogásolhatónak tartja.

    (A szerző egyetemi tanár,
a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.)