A nehéz napok legnagyobb órája

„Mindszenty bíborossal november 3-án este találkoztam itt, a stúdióban, ahonnan a Szabad Kossuth és Petőfi Rádió adásait sugározták. A bíboros urat Tildy Zoltán államminiszter, titkára, Turcsányi Egon atya, egy általam nem ismert civil ruhás személy és egy katona kísérte. Alig vártam, hogy a néhány napja kiszabadult főpásztorral találkozzam, akihez személyes emlékeim kötődtek. Ő bérmált 1947 májusában, s más alkalmakkor is találkoztam vele. Amikor megpillantottam, mintha kissé fehérebb lett volna a haja, de ugyanazzal az egyenes, határozott tartással közeledett, mint amilyennek korábban megismertem. Laudeturral köszöntem neki, mire ő: in aeternum, fiam – s nyújtotta a kezét. Megcsókoltam a gyűrűjét. Emlékszem, szép, zöld köves főpásztori gyűrűt viselt – a pápától kapta. Később ez a mozzanat volt az egyetlen, amelyet nekem szegeztek 1956-os viselkedésemmel kapcsolatban. Azt kérdezték tőlem: igaz-e, hogy kitörő örömmel üdvözöltem Mindszenty Józsefet, és kezet csókoltam neki? Megtanultam, hogy nem szabad hazudni, de nem kell mindig megmondani az igazat. Nem csókoltam meg Mindszenty bíboros úr kezét, válaszoltam – hanem a gyűrűjét, ami az egyház iránti hűséget fejezi ki, de ezt már nem tettem hozzá. Térjünk vissza 1956. november 3-ának estéjéhez!


Debrenty Piroska kolléganőm időközben kézzel gyorsan leírta a bíboros úr beszédét fölvezető szöveget, de nagy sajnálatára a civil ruhás személy azt kívánta, férfi mondja be. Mindszenty József leült a mikrofon elé, én meg mellette foglaltam helyet. Ott volt előttem a kolléganőm által már gyorsan papírra vetett szöveg – máig őrzöm –, s a következőket mondtam (Bőzsöny Ferenc fejből, azonnal idézi az egykori szöveget): Szabad Kossuth Rádió, Budapest, Szabad Petőfi Rádió, Győr, a pontos idő húsz óra. Kedves hallgatóink! Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek szózatot intéz a magyar néphez és a világhoz. – Emlékszem, bíboros úr kis ideig hallgatott, majd halkan kérdezte: lehet? Fennmaradt olyan fölvétel, amelyen ez a suttogó kérdés is hallható. Mellette ültem mindvégig, s néztem, amint a gépelt oldalakról felolvassa a szöveget. Jellegzetes, kissé gótikus kézírásával több helyütt belejavított, egy helyen függőlegesen a margóra is írt két sort. A végén lekonferáltam a beszédet, s kikapcsolták a mikrofont. Tildy Zoltán és Turcsányi páter mögöttünk ült a stúdióban, egy kanapén. Utána Tildy fölállt, odalépett a bíboroshoz, kezet fogott vele, s azt mondta: – Eminenciás uram, ennek a nehéz tizenhat napnak (Tildy tizenhat napot említett valamilyen ok miatt) ez volt a legnagyobb órája.” Belehallgatunk a Szent István Társulat által a közelmúltban kiadott, Mindszenty József föllelhető beszédeiből összeállított CD-lemezbe, amelyen az összekötő szöveget – ki lehetett volna hivatottabb erre – Bőzsöny Ferenc írta és olvassa föl. Elevenen serceg körülöttünk a múlt…
Az elmúlt húsz évben az 1956-os forradalom arculatát a hivatalos rendszerváltoztató és azt követő politikának megfelelően faragták ki és faragják ma is tovább, s rombolják le közben (ítélik feledésre) ’56-nak a hivatalos képbe nem illő elemeit. Hogyan látja ezt a történész? – erről beszélgetünk Szakály Sándor egyetemi tanárral.

„Ahogy távolodunk az időben, egyre több ’56-unk lesz. Az úgynevezett rendszerváltoztatásig mindazok, akik részt vettek a forradalom eseményeiben, többé-kevésbé egységes ’56-ot fogalmaztak meg. Utána természetesen kiderült, ’56-ban sem gondolkodott mindenki egyformán, egyre többen másként látták akkori szerepüket és cselekedeteiket.”

Milyen fogalmak mentén lehet az 1956-os részvevőket társadalmi helyzetük alapján meghatározni? Erre a következőket mondja a történész: „
’56 kommunista szereplőit előszeretettel nevezik ma reformkommunistáknak, mintha ők akarták volna megváltoztatni a viszonyokat. Nem szeretem a reformkommunista kifejezést, mert ez valójában nem létezik. A kommunista kommunista, a nemzetiszocialista nemzetiszocialista és így tovább. Úgy látom, hogy a magukat »reformkommunistáknak « nevezők igyekeznek kisajátítani ’56-ot.”

Jellenkezett a párton belüli ellenzék, teszi hozzá Szakály Sándor, amelynek tagjait korábban a Rákosi–Gerő-féle hatalmi csoport börtönbe zárta vagy félreállította. „Elsősorban Nagy Imréről és köréről van szó – döntő többségében tehát olyan személyekről, akik maguk is baloldaliak voltak.”

Nagy Imre például a padláslesöprő (begyűjtési) miniszter az ötvenes évek elején… „Nagy Imre személye 1953-tól mást jelentett az embereknek: megszüntette az internálótáborokat, ki lehetett lépni a tszcs-ből (termelőszövetkezeti csoportból) és így tovább. Nagy Imre soha nem tagadta meg kommunista voltát, de amikor 1958-ban választás elé került az élet és a halál, a becsület és a becstelenség között, ő a becsületet választotta. Aki Nagy Imrével vagy korábbi tevékenységével nem ért egyet, ezen vállalásáért akkor is tisztelni lehet őt.”

Kissé különös, hogy 1989-ben Nagy Imrét és mártírtársait temették újra (odahelyeztek egy „mellékkoporsót” a többieknek), s azóta is október 23-án a hivatalos politika Nagy Imrére és mártírtársaira emlékezik. Lassan úgy tűnik, mintha ’56 a hős kommunisták küzdelme lett volna. Szent Ágoston azt mondja: vértanúvá nem az átélt szenvedés, hanem a képviselt ügy tesz… A katolikus egyházban jól tudjuk, kit tekinthetünk vértanúnak – a fogalmi tisztázást időszerű lenne ezen a téren is elvégezni a társadalmi emlékezetben.

„Aztán hallom, hogy csapat vonul a folyosón – keményen, csattogó csizmákkal. Visszajöttek az orosz páncélosok? Nem ez történt. Amikor felpattan az ajtó, belép hozzám a rétsági honvédség fegyveres tiszti különítménye. Vezetőjük, Pallavicini őrnagy jelentkezik. A hercegprímás szabad! Azonnal indulhatunk Esztergomba vagy Budára.” (Mindszenty)

„Akik az utcán harcoltak, azokat becsülik ma a legkevésbé. Az utcai harcot vállalók döntő többségét munkások, ipari tanulók és hasonló társadalmi réteghez tartozók alkották. Voltak köztük cigányok, magyarok, zsidók és mások. Jellemezte őket – ezt is el kell mondani az árnyalás kedvéért –, mai kifejezéssel, egyfajta »balhéra« való fogékonyság. Ők tartottak ki a legtovább. Akiknek nem számítottak a szovjet tankok, szinte puszta kézzel szálltak szembe velük. S természetesen nem feledkezhetünk meg az egyetemistákról, ők mindig a leginkább fogékonyak a politikai-hatalmi változásokra.”

A történelem tanúsága szerint a forradalmakban, általában a jelentős társadalmi megmozdulásokban a népességnek mindig kisebb része vesz részt tevőlegesen. A többség kivár és hallgat.

„A tömegek minden forradalmi megmozdulásban csak szemlélik az eseményeket, egyetértenek vagy többségében szimpatizálnak a változásokkal, de a hatalomváltás vagy a forradalom leverése után visszavonulnak, s nem érdeklik tovább őket az események. Így volt ez ’56-ban és azt követően is.”
„Nyitva az Almássy kastély kapuja. S a nép áramlik felém, egyre csak áramlik, hogy láthassa az ország prímását. Nem akarja elhinni, hogy szabad vagyok; hogy azok a páncélosok nem raboltak el…Tapogatnak, csókolják ruhám s újra meg újra kérik áldásomat.” (Mindszenty)

Talán volt néhány pillanat, amikor sikerült fölülemelkedni az eltérő ’56-os vélekedéseken, s azt mondták, október 23-a olyan esemény legyen a nemzet életében, amely nem osztja meg az embereket. De emlékszem, amikor Pongrátz Gergellyel beszélgettem a Kiskunmajsához tartozó egykori tanyasi iskolában, ahol megteremtette az ’56-os múzeumot. Budapest akkori szabad demokrata, „reformkommunista” vezetői nem fogadták be az emlékhelyet. Pedig… Szakály Sándor a Corvin-közi parancsnokot idézi: „Pongrátz Gergely mondta nekem: nem nézték, ki érkezett közéjük. Volt, aki elővette a pártkönyvét, de eldobta, mert csalódott a pártban. Jöttek értelmiségiek, munkások és diákok. Mindannyian egyet akartak, alaptételük a következő volt: vonuljanak ki az oroszok, és kezdődjön egy másik világ.

Ha valaki sorra veszi az 1956-ban megfogalmazott követeléseket (az úgynevezett 14 vagy 16 pontot), azt kell mondanunk, az 1980-as évek végére ezek majdhogynem mindegyike megvalósult a Kádár-rendszerben. Az oroszok ugyan még itt voltak, de ki követelte volna például 1989-ben azt, hogy a pártszervezetek alulról építkezzenek… Ezek a pontok megreformálandó szocializmusról beszéltek. A szocializmus nem reformálható meg; egy adott társadalmi-politikai rendszer, amely ha nem működik – és nem működött –, másikat kell létrehozni helyette.”

„Már Budapest utcáin haladunk… Az egész főváros az utcán van… nagy tömeg futva érkezik a budai prímási palota elé. Síró-ujjongó magyar tömeg; munkások, honvédek, egyetemisták, édesanyák, fiatalok, öregek. Egymás keblén sírjuk el egy évtized bánatát. Aztán áldást adok a térdeplő tömegre, majd belépek nyolc éve nem látott otthonomba.” (Mindszenty)

A professzort arról kérdezem, mi dönti el a történelemben, hogy adott esetben forradalomról vagy ellenforradalomról beszélhetünk-e?
„A forradalom és az ellenforradalom kérdése annak függvénye, hogy mire irányul. A problémát az jelenti, hogy a köztudatban – elsősorban 1848 alapján – az terjedt el, hogy a forradalom pozitívnak tekintendő, az ellenforradalom negatívnak. Ugyanakkor a forradalom és az ellenforradalom kifejezés nem jelenti azt, hogy az egyik eleve pozitív, a másik meg negatív. A Kádár-rendszer 1956-ot ellenforradalomnak nevezte. Rákosiék 1945-től kezdve arról beszéltek, hogy Magyarországon forradalmi változások mentek végbe. Amennyiben Rákosiék uralmukat forradalminak nevezték, akkor 1956 jogosan vállalható ellenforradalom. 1919 után a Horthy-korszak következetesen ellenforradalminak mondta magát, mert ha Kun Béláék forradalmárok, akkor ők ellenforradalmárok. S Horthyék ellenforradalmi rendszere az akkori társadalom számára pozitív töltetű volt.”

Mindszenty József már 1945–46-ban pontosan látta, hogy a kiépülő hatalommal, amely még látszólag demokratikus jelleget öltött, hiszen formailag koalíciós kormányzás folyt, nem szabad és nem lehet együttműködni – mondja Szakály Sándor. „A Szovjetunió vagy annak magyarországi képviselői, a kommunisták határozták meg, mely pártok demokratikusak, s melyek indulhatnak a választásokon. Ők döntötték el azt is, hogy koalíciós kormányzást kell létrehozni, amelyben a kommunistáknak jelentős szerep jut. Függetlenül attól, milyen eredményt értek el a választásokon, a hatalmon belül mindig azokat a helyeket foglalták el, ahol a lényeges döntések születtek.”

Mindszenty József a kommunistákkal kapcsolatban 1919-ből személyes emlékeket őrzött… „Károlyi Mihály ezen a gyászos napon adta át a hatalmat a maroknyi kommunistának; kikiáltották a proletárdiktatúrát. A kommunista rendszert természetesen csak terrorral tudták fenntartani; egyik eszközük a túszszedés. Így kerülök már az első éjjel én is a kezükbe. Éjfél körül a rendőrfelügyelő hálóingemnél fogva rángat ki az ágyból: – Le van tartóztatva!” (Mindszenty)

Mindszenty József november 3-i beszédéből idézek: „Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni.” Professzor úr, hogyan értelmezzük ezt a társadalmi programot?

„Amit Mindszenty József megfogalmazott, nagyjából megfelel a svéd társadalmi modellnek. 1990-ben megvalósíthattuk volna…”

Fényképezte: Cser István