A nagyvilág művésze
Fotó: Mészáros Ákos

 

Ha semmit sem tudunk László Fülöpről (1869–1937), és egyszerűen csak nézzük a képeit, az is elég. Festményeiben minden előtanulmány nélkül is gyönyörködhet a látogató. Hiszen egy műalkotás elsősorban látvány, és miután rápillantottunk, csak azután keressük a tárgyát, hogy vajon kit és mit ábrázol. Vászonra festett színek, arcok, formák, drapériák tárulnak elénk a Nemzeti Galéria kamaratermében. A kiállítótérbe belépve elámultam a gazdag színvilágú, pazar alkotásokon. Mintha a távoli múltba kerültem volna vissza, valamiféle barokkos pompa világába, az elmúlt századok hangulatába. Körben a vásznakról értelmes arcok, egy letűnt világ nagy egyéniségei néztek rám. „A portréművészetnek ez volt az utolsó nagy korszaka Európában és az európai kultúrájú világban. Az utolsó monarchiák időszaka is elmúlt az I. világháború után, a II. után pedig végképp letűnt. László Fülöp 1937-ben halt meg, és a reprezentatív portréművészet ezzel véget ért. László volt ennek a műfajnak az utolsó nagy képviselője a kontinensen és a világban is. A képeken találkozunk császárral, bíborossal, Görgey Artúrral, találkozunk a még yorki hercegnéként megfestett későbbi anyakirálynéval, II. Erzsébet királynő édesanyjával” – hallhattuk Bellák Gábornak, a tárlat egyik kurátorának megnyitóbeszédében. A Magyar Nemzeti Galéria egy még mindig kevéssé ismert nagy magyar festőművész portréiból rendezett hiánypótló kiállítást a C épület kamaratermében. László Fülöp munkáit utoljára 1925-ben láthatta a magyar közönség a Műcsarnokban. Nagyobb szabású, átfogó tárlata 2004-ben volt Londonban, ahol a több mint 90 olajfestményt felvonultató kiállítást egy vaskos katalógus kiadásával gazdagították. A Christie’s aukciósház megnyitóünnepségére a híradások szerint legalább négyszáz fős, szokatlan összetételű vendégsereg gyűlt össze. Az eseményen megjelentek a brit királyi ház és a londoni arisztokrácia képviselői. A londoni vernisszázs közönségéből kerültek ki azok, akik a tulajdonukban lévő László-portrékat e mostani tárlat megrendezéséhez a Nemzeti Galéria rendelkezésére bocsátották. Ez is jól mutatja László Fülöp nemzetközi ismertségét, sikerességét. Munkácsy Mihály, idősebb Markó Károly és Szász Endre mellett László is egyike volt annak a néhány festőművésznek, aki jelentős nemzetközi karriert futott be.
Visszatérve cikkünk tárgyához, a mostani kiállításhoz, idézzük tovább a Bellák Gábor szakavatott tárlatvezetésén elhangzott gondolatokat. „»Történelmet festek, nem csak egyéneket« – mondta László Fülöp. Ezek a vásznakra festett arcok nem csupán portrék, hanem történelmi személyiségek ábrázolásai. Akkor is, ha közülük többekről nem tudjuk, kik voltak, milyen funkciót töltöttek be a maguk korában. A képeket nézve azonban érezhetjük, hogy ezek az emberek jelentős személyiségek voltak. A mi kortársainkról már nem lehetne ilyen erejű portrékat festeni. Mi már más emberek vagyunk – folytatta érdekes előadását Bellák Gábor. – Ma másképpen tekintünk az egyéniségre, az individuális értékekre, a nagy történelmi személyiségekre. Ma félünk a nagy történelmi személyiségektől, régen azonban valóban ezek az emberek formálták a történelmet. Az ő arcképeikkel ismerkedhetünk meg a mostani kiállításon.”
A tárlaton látható festmények közül az egyik legszebb – és a legtöbbet reprodukált – kép Lady Eliza­beth yorki hercegné, a későbbi Erzsébet anyakirályné portréja, amely 1925-ben készült. Most végre eredetiben is megcsodálhatjuk ezt a nagyszerű alkotást. Ha közel lépünk a műhöz, láthatjuk a vásznon az ecsetvonásokat, közvetlenül érzékelhetjük a finom, kedves arc szépségét és a megfestés módját. A modell vállán a lazán leomló kékesszürke ruha elképesztő könnyedségét, nagyvonalú festői megfogalmazását. A képek háttere a legtöbb esetben semleges, egységes, barnás tónusú, jól kiemeli a modell arcvonásait, reprezentatív ruháját. Vannak olyan festmények is, amelyeken a vászonnak nem a teljes felületét festette meg a művész, hanem egy részét mintegy befejezetlenül hagyta. Ilyen például II. Vilmos császár portréja, ahol csak az arcra koncentrált a festő. A kép alját afféle kígyózó, lángnyelvekre emlékeztető ecsetvonásokkal fejezte be. A festmény ezzel együtt kerek egész kompozíció, nincs hiányérzetünk a látványt illetően.
Az elmúlt században sokszor támadták Lászlót, felróva neki, hogy nem hatol a személyiség mélyére, ezért felületesek az ábrázolásai. Alkotásainak sikerét mindössze mesterségbeli tudásával, ügyességével magyarázták. Ha vesszük a fáradságot, és elzarándokolunk a Nemzeti Galériába, láthatjuk, mennyire nem igaz ez a vád. Jó példa erre Görgey Artúr remekbe szabott portréja (1901), melyen az agg tábornok arckifejezése mindent elárul arról a nyolcvan évről, amit átélt. Amikor Hatvany Lajos megkérdezte Görgeyt, hogy meg van-e elégedve a portréval, a tábornok a következőket mondta: „Jó kép, különösen a szemek kifejezése jó. Mint valami nagy kérdés az utókorhoz: Mit csináltatok velem?”
Ha továbbmegyünk, a képek között találunk egészen nagy méretűeket is. Ilyen például a Wenckheim grófnő és gyermekei, Denise és Lajos Rudolf portréja, 1907-ből. Az életnagyságú, többalakos festményen nem csak a gyerekek és az édesanyjuk kedves arca uralja a látványt; a kompozíció is mestermunka. Aki dolgozott már nagy méretben, életnagyságú figurákkal, az tudhatja, milyen könnyű beleveszni a hatalmas vászon rengetegébe. Ezen az alkotáson látszik, hogy a mester egyáltalán nem veszett el a felesleges részletekben. Megőrizte nagyvonalúságát a kompozícióval és a megfestés módjával kapcsolatban egyaránt. Realista alkotások ezek a festmények, készítőjüknek végig sikerült elkerülnie a naturalizmus csapdáját.
A Hogyan fest arcképet László Fülöp? című könyvből tudhatjuk, hogy a sokáig külföldön élő mester 67 éves koráig nagyjából ötezer portrét festett. Ez elképesztő mennyiség. Könnyen elképzelhetjük, hány embert ismerhetett ez a magyar festő a II. világháború előtti évtizedekben. „Érezzük, hogy ennek az embernek olyan nemzetközi kapcsolatai voltak, amilyenek a mai világban senkinek. Bejáratos volt a pápai rezidenciától kezdve a királyi udvarokig mindenhová. Politikai állásfoglalását nem ismerjük, ő művész volt, és az emberre figyelt” – osztotta meg további gondolatait a közönséggel Bellák Gábor. Az imént említett könyvből érdemes kiemelnünk egy részletet László Fülöp munkamódszerével kapcsolatban. Köztudott, hogy arcképeit a mester kilencórás ülések során festette meg. Szénvázlatot csak egyet készített, papírra, azután rögtön festeni kezdett a keretbe helyezett vászonra. A munka kezdete a vásznon című fejezet elején ezt olvashatjuk: „– Hogyan kezd ön dolgozni a vásznon? – A tiszta vászon itt van most előttem a festőállványon keretben… – Keretben? – Természetesen. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy a keret a festménynek szerves része, amiért is annak kezdettől fogva ott kell lennie. Ha e keret csak azután jelenik meg, amiután már a festmény elkészült, félő, hogy nem illik össze a munka jellemével.” A kamarakiállításon látható tizenhat festményt jól szerkesztett, informatív képes életrajz kíséri a falakon. A szemközti oldalon pedig egy fekete-fehér mozgófilmet nézhetnek meg a látogatók, amely László Fülöp és családja életéből villant fel képeket. A mester maga is szenvedélyes amatőr filmkészítő volt. Kameráját George Eastmantől, a Kodak-gyár alapítójától kapta ajándékba, a róla készített portréért cserébe.
A kiállítás megnyitójával egy időben a Corvina Kiadó gondozásában megjelent egy könyv is László Fülöp élete és festészete címmel. A tárlatot magyar és angol nyelvű katalógus kíséri.

(László Fülöp hiánypótló kamaratárlatát, amelyet születésének 150. évfordulója alkalmából rendeztek, 2020. január 5-éig tekinthetik meg az érdeklődők a Nemzeti Galéria Grafikai kabinetjében.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..