Kalandos sorsú jegygyűrűjét élete vége felé adta nekem, mondván, használjam azt, ne az enyém kopjon. Mama beszélt arról is, hogy egy asszony sosem hagyhatja el magát. Ő is mindig tevékenykedett. Bár sosem hangzott el, de szigorú napirend szerint élt. Reggel megetette az állatokat, délelőtt főzött, ebéd után lepihent, majd a kertben tett-vett. Mindennapjait az imádság foglalta keretbe. A vasárnapokat megszentelte, részt vett a szentmisén, s aznap nem dolgozott. A lélekkel is foglalkozni kell, mondogatta. Ő ismertette meg velem Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Arany János több költeményét, s tőle tanultam meg a csipetke és a krumplis pogácsa elkészítésének módját. Sokszor észrevétlenül is tanított, átadta bölcsességét, gyakorlati tudását. Gyakran fedezem fel, jé, hát ezt is tőle tanultam.
Ahogyan kislányom is rengeteget tanul a nagymamájától – anyukámtól. Amire akkor, gyerekkoromban nem volt ideje, mert dolgozott, most bepótolja. Kis Ágit tanítgatja horgolni, hímezni, kötni. Különleges a kapcsolatuk, hiszen a nagyszülő-unoka viszony mindig más, mint a szülő-gyerek kapcsolat. A nagymamák türelmesebbek, engedékenyebbek, mint az anyukák. Ráérnek a gyerek mellé telepedni, s részt venni a játékaiban. A nagymamák nem mérgeskednek annyit, mert már tudják, nem érdemes bosszankodni, ha eltörik egy tányér, hiszen az pótolható. A jelen pillanatot kell megélni, s örülni minden egyes napnak, amit a csacsogó-kacagó unokával tölthetnek. A nagymamák csendes derűvel szemlélik a rohanást, s minden gondolatuk az unokák körül forog. Repesve várják a pillanatot, hogy újra lássák őket, hogy újra találkozzanak. Süteményt sütnek, meglepetéssel készülnek. Bármikor lehet rájuk számítani. Olyankor is tudnak tanácsot adni, amikor az anyukák nem. Halász Judit énekli és üzeni a gyerekeknek: „Ha anyukád azt sem tudja már, hogy hol áll a feje, / és apukádnak a sok munkától nincs egy perc ideje, / és úgy érzed már tűrhetetlen, hogy senki nem figyel rád, / akkor azt ajánlom, hívd a nagymamát. (…) A nagymama mindig készen áll és mindig van ideje, / és nála jobban nem szereti az unokát senki se, / A nagymama mindent megenged és nála mindig jó, / hogy legyen, ki csak veled törődik, a nagymama arra való.”
Hiszem, hogy a nagymamák mindig velünk vannak, velünk lesznek, mert emlékezünk rájuk, s mert itt élnek a szívünkben. A nagymamák halhatatlanok.
