Hivatást látott benne. Szentekről, liturgiánk szépségeiről írt legtöbbször, egyszerű és korszerű stílusban. Szerette a szerkesztőség hangulatát, a munkatársakat. Mert a nehéz, sokszor benne is félelmet keltő időkben is derűs, emberszerető tudott maradni. Ezért maradt fenn róla annyi kedves történet. Számomra talán a legemlékezetesebb abból az időből való, amikor szinte már teljesen megvakultan ült a szerkesztőség „nagyszobájában”, de köszönésem hangjából felismert, magához hívott, megfogta a kezem, és valami ilyet mondott: „Fiam, folytasd csak ott a sarokban az egyflekkes írásokat. Ne törődj vele, ha megszólnak érte. Nagyon fontosak azok, az olvasók szeretik!” Az olvasók szeretik… Igen, őt is sokan szerették. Nehéz összefoglalni, ki is volt „Póli bácsi”, annyi tanulmány, tudomány gazdagította életét. Sopronban született 1899-ben. Bencés szerzetesi hivatást kapott. Innsbruckban tanult teológiát, 1922-ben szentelték pappá, aztán két évig Rómában tanult tovább a Bibliai Intézetben. Doktorátussal tért vissza Pannonhalmára, ahol 1933-ig szentírástudományt tanított. Plébánosi és hittanári évek után 1944-ben a liturgiatörténet magántanára, majd 1971-ig professzor volt a Hittudományi Akadémián. Könyvtárnyi liturgiatörténeti kötete világszerte ismertté tette nevét szakmai körökben. De tudott olyan könyvet is kezünkbe adni, mint az egyszerűségében pótolhatatlan Az egyházi év, melynek 1957-ben újságpapírra nyomatott lapjai már elsárgultak, de még ma is hasznosan forgathatók. Életének utolsó szakaszában, a zsinati liturgikus reform kibontakozását, elmélyülését segíthette A megújuló istentisztelet című 1973-as kötetével. Azután a pannonhalmi istendicséretet felváltotta az örök mennyei liturgia.
