„A művészet nem fog eltűnni”

A kétszeres Kossuth-díjas zongoraművészt, karmestert, zeneszerzőt, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar fő-zeneigazgatóját elsőként arról kérdeztük, milyen gondolatokat őriz Pilinszkyről.

– A legfontosabb az őrzés szó, ugyanis a tőle kapott gondolatok mindmáig foglalkoztatnak. Nem kizárólag azok, amelyeket vele kapcsolatban nagyon gyakran emlegetnek, s amelyek a katolikus lelkiséghez kapcsolódnak. Ő még ennél is szélesebb körben gondolkodott, az ember és a világ, az ember és a környezet, az ember és az idő viszonyáról. Rendkívül sokat tanultam tőle, és ha nyugalmasabb időszakaimban előhúzom a műveit – és ebben az esetben mellékes, hogy prózai vagy versformában írott munkáit –, még most is újabb felismerésekkel gazdagodom. Még most is tovább színesedik a kép, amelyet róla őrzök az emlékezetemben. Nem beszélve arról a hihetetlen szellemi távlatról, amelyet a gondolati szabadság terén nyújt. Ehhez képest a vele kapcsolatos személyes emlékeim, érdekes módon, nem ennyire gazdagok. Sokkal, de sokkal egyszerűbb jelenség volt ő annál, mint amilyennek az utókor megjelenítené. Alaptalan lenne, ha most olyan fényben tüntetném fel őt, amelyre amúgy nem is törekedett. Egyfajta, a környezetébe való belesimulás jellemezte, ami a ruházatán is megnyilvánult: különféle szürkeségekre emlékszem vele kapcsolatban. Ami viszont nagyon színesen él bennem, és boldoggá tesz, valahányszor csak meghallgatom a felvételeit, az a hangja. Nagyon tudta használni: különleges beszédkészséggel rendelkezett.

– Hogyan történt az első találkozásuk? Nyilván valamilyen zenei eseményen…

– Átvitt értelemben igen, bár nagyon hétköznapi módon: a Múzeum körúti zenei antikváriumban ismerkedtünk meg, ha jól emlékszem, 1974-ben. A menyasszonya, Jutta Scherrer mutatott be minket egymásnak. Ha jól emlékszem, még aznap este felmentem a lakásukra, és nagyon sokáig beszélgettünk. Hangsúlyozom, hogy én alig beszéltem, ottlétem inkább a hallgató szerepére korlátozódott. János olyan érdekesen beszélt, olyan hihetetlen perspektívát nyitott a saját világára, hogy muszáj volt maradnom. Így indult a barátságunk.

– Ön akkor huszonnégy éves volt, tehát egy atyai barátot kapott…

– Rettentő fontos volt számomra, hogy az ember megismerése kitágította azt a szemléletet, amelyet én addigra már ismertem az ő verseiből. Sőt a prózájából is, hiszen az Új Emberben megjelent publicisztikai írásait rendszeresen olvastam.

– E cikkekben gyakran foglalkozott a zenével, különösen Bach munkásságával. Találkozásaik során szóba kerültek e témák?

– Az ember és a zene viszonyáról, a zene személyiségformáló szerepéről rengeteget beszélgettünk. Zeneelméleti kérdésekről viszont nem, mert János ilyen értelemben nem volt képzett, nem tudott kottát olvasni; ő „csak” elkötelezetten szerette a zenét, és nagyon mélyen benne volt. Megkockáztatom, hogy akkoriban több zenét hallgatott, mint én. Én ugyan lelkes koncertjáró voltam, ő viszont naponta nyolc-tíz órán keresztül hallgatott különféle zenéket, többnyire lemezről. Persze koncertekre is szívesen járt, nem zárkózott be a lakása falai közé.
A zeneművek hallgatása közben óhatatlanul előbukkannak bizonyos gondolatok, amelyek csak ott és akkor bukkanhatnak elő. Elevenen emlékszem, hogy én irányítottam János figyelmét többek közt Sergey Rachmaninov munkásságára. Ugyanakkor neki sikerült meggyőznie engem egyes esztétikai kérdésekről. Tehát voltak közös ráérzéseink, amelyek ott és akkor érvényesek voltak – közülük néhány pedig hosszabb időre is társamul szegődött. Például Jánosnak az a kijelentése, hogy Bach nagyobb gondolkodó, mint a német filozófus, Immanuel Kant, tökéletesen megállja a helyét. Komoly zenetudósoknál is olvasható, hogy ha Bach zenei gondolatait sikerülne áthelyezni filozófiai síkra, akkor jelentősebb filozófiai műveket kapnánk, mint az általunk ismert eddigi legnagyobb gondolkodóktól. Egy másik példa: az a Pilinszky-megállapítás, miszerint Bach egy személyben szenvedő ember, könyörtelen diagnoszta és gyógyító orvos, tökéletes meghatározás.

– Pilinszky az egyik négysoros versét a mottó szerint Önnek ajánlotta, Gérard de Nerval címmel. Nagyon talányos mű. Megtudhatunk róla valamilyen műhelytitkot?

– Sajnos egyetlen titkot sem ismerek erről a versről, és azt sem tudom, miért éppen ezt ajánlotta nekem. Beszélgetéseink során nem fűzött hozzá szerzői magyarázatot. Ugyanakkor egyik leghíresebb, Négysoros című költeményét elmagyarázta nekem, és szavainak köszönhetően megértettem. Én valahogy úgy vagyok a Pilinszky-versekkel, hogy vagy rögtön értem, vagy soha, vagy esetleg nagyon-nagyon sokára, hosszas tépelődés után. Olyanok az ő versei, mint a francia költő, Stéphane Mallarmé talányai: tizenöt év tréning kell ahhoz, hogy az ember ráérezzen a gondolkodásmódra. Mindamellett a költő életét is jól kell ismerni. Hiszen honnan tudhattam volna, hogy a Négysoros záró szavai: Ma ontják véremet, arra vonatkoznak, hogy Jánosnak aznap volt a válópere? Ha ő ezt el nem magyarázza, soha életemben ki nem találtam volna magamtól – de hát ez nem így természetes?

– És vajon milyen magyarázatot fűzött a vers második sorához, a plakátmagányban ázó éjjelekhez?

– Az Andrássy út hirdetőtáblái esőben, vélhetőleg késő éjjel, amikor senki nem jár az utcán. Pilinszky az Operaház melletti Hajós utcában lakott, és rengeteget sétált az Andrássy úton, amelyet akkoriban Népköztársaság útjának hívtak. Sétái során pedig igen gyakran a környező presszók vendége volt. Érdekességként megemlítem, hogy a Nervalról írott, nekem ajánlott versre később Kurtág György írt egy szép csellóművet, amelyet Perényi Miklós mutatott be. Tehát úgy látszik, más művészekben is tovább munkált ez a költemény, általában pedig Pilinszky életműve.

– Elrugaszkodva kissé a költészet világától, leszögezhetjük: az utóbbi évtizedben – és ez sajnos a jelenlegi kulturális kormányzatra is igaz – a hatalom köreiből folyton azt hallani, hogy „a kultúra is csak egy termék, amelyet valahogy el kell adni a piacon”…  

– Ezt az ostobaságot már a Kádár-rendszerben is szívesen hangoztatták, csak akkor éppen „felépítménynek” mondták, melyet „gazdasági alapokra kellett helyezni”… Mindig minden rendszernek megvan a maga tolvajnyelve arra, hogy a kultúrát valamilyen fiókba zárja. Ám a kultúra nem hagyja magát, és előbb-utóbb kiszökik a fiókból, előbújik valahol máshol. Úgy vélem, nem érdemes komolyan venni a gazdasági szemléletű kultúracsinálást. Inkább arra kellene összpontosítanunk, hogy az oktatás színvonala rohamosan hanyatlik. Ha a szürkeállomány fejlesztésére nem jut elegendő anyagi forrás, akkor az utolsó olyan bástyáink is ledőlnek, amelyek miatt ma még figyelnek ránk, magyarokra. Ennek az aggodalmamnak más társadalmi fórumokon is időről időre hangot adok.

– És meghallgatják Önt a jelenlegi minisztériumi illetékesek?

– Igen, meghallgatnak – ugyanúgy, ahogy annak idején Aczél György is meghallgatott… Azután pedig elhelyeznek engem oda, ahová jónak látják. Nyilvánvaló, hogy most, amikor az ötvenes éveim végét taposom, méltányosabban bánnak velem, mint amikor még huszonéves suhanc voltam.

– A Nemzeti Filharmonikus Zenekar költségvetése, ennélfogva zavartalan működése nem forog veszélyben?

– Nagyon remélem, hogy nem! Ha már ez a zenekar is veszélyben forogna, akkor rettentő komoly baj lenne. Az azt követő legközelebbi történés az OTP tönkremenetele vagy a forint lenullázódása lenne… Ám mindezeken túl hangsúlyozom: bízom a természet és az ember kapcsolatában. Bízom az Emberben, akit nem lehet elnyomni, nem lehet megroppantani. Bízom az Emberben, akinek a gondolati szabadságát nem lehet megbéklyózni.

– Milyen gondolatokkal érdemes nekivágnunk az új esztendőnek?

– Attól tartok, aligha akad két magyar ember, akik erre a kérdésre ugyanazt a választ adnák… Véleményem szerint a művészet nem fog eltűnni. Nem tűnhet el, mert ha erőszakkal elnyomják, akkor valahol előbukkan, akár egy búvópatak. Vagy mint az a gesztenyefa, amelyet a régi lakhelyemen úgy próbáltam megölni, hogy mindig rátettem egy súlyos követ. Ám a fácska nem adta meg magát, s végül felhagytam a próbálkozásommal, mert beláttam, hogy a természet jóval erősebb, mint az ember. Azt hiszem, ez ad okot a bizakodásra: a természet valahol megtalálja a maga útját, illetve előhívja az emberekből a helyes védekezési módot, hogy kiszűrhessük a gonoszságot. Hitem szerint a művészetnek roppant komoly szerepe lesz ebben, persze nem direkt módon, hanem áttételesen. Most mondhatnék hangzatos mondatokat, olyasféléket, hogy „Söpörjük el a politikusokat!” vagy „Minden hatalmat adjunk át a civil szférának!”, netán azt, hogy „Azoknak kellene irányítaniuk, akik értik a dolgukat”… Ám inkább nem mondok efféléket. Abban bízom, hogy az építő gondolatok és tettek egyszerre csak összeállnak egy kritikus tömeggé, és ezáltal tényleg jobb lesz a világ. Nem tudok hinni abban a jóslatban, hogy az emberiség elpusztítja magát.