Munkácsy Mihálynak is volt pártfogója, mecénása. A kultúrtörténetből jól ismert amerikai üzletember, Charles Sedelmeyer, aki többek között a Krisztus-trilógia megrendelőjeként vált híressé.
A legismertebb magyar műgyűjtő és mecénás kétségkívül Nemes Marcell volt. Fiatalkorában egyszerű boltossegédként indult, később szén- és faáru-kereskedőként, majd bányavállalkozóként dolgozott. A csupán az elemi iskolát kijárt Nemes Marcell minden idők legjelentősebb műgyűjtőjévé emelkedett az első világháborút megelőző alig egy évtizedben. Harsány stílusa, pompakedvelő karaktere nem tette túlságosan rokonszenvessé, de gyűjtői szimatát, üzleti érzékét és gátakat nem ismerő elszántságát ellenfelei sem vonták kétségbe. Fénykorában lakása volt Párizsban és a budapesti Andrássy úton; Münchenben négyszintes palotája, Tahiban háromholdas birtoka takaros kúriával; Tutzingban fényűző kastélya; Garmisch-Partenkirchenben elegáns vadászlakja, s ráadásul egy félig kész városi palotája a velencei Canal Grande partján.
Világhírűvé azonban nem pazar ingatlanai tették, hanem lenyűgöző festménygyűjteménye. A legnagyobbaktól voltak képei: El Greco és Rembrandt mellett leginkább a modern francia mesterek hozták lázba. A XX. század tízes éveiben többek között tizenegy Courbet-, hat Manet-, három Gauguin- és három Picasso-festményével kápráztatta el a műértők világát.
Túlzott költekezései miatt időről időre kénytelen volt árverésre bocsátani gyűjteményének egy részét, de néhány év elteltével mindig újabb válogatásokkal állt elő.
A magyar közélet nem csupán gyűjtőként és kereskedőként ismerhette meg az 1910-es évek végétől már Münchenben élő Nemest; őt tartották a korszak egyik leggálánsabb mecénásának is. A kortárs kiállítások legnagyobb vásárlójaként számos fő művet szerzett Rippl-Rónai József, Vaszary
János és Fényes Adolf életművéből, de a nagy XIX. századi elődök – Munkácsy, Paál László és Szinyei – képei sem hiányoztak szinte felmérhetetlen nagyságú kollekciójából.
Nemes Marcell gyűjteményéből sok kép került ajándékként a Szépművészeti Múzeumba. Halála után hagyatékának jelentős része szétszóródott. Számos alkotást a hitelezők vittek el, de a magyar közgyűjtemények még így is rengeteg olyan művet őriznek, amely Nemes Marcelltől került a tulajdonukba.
Egy, a nagyközönség előtt kevéssé ismert műgyűjtő és mecénás, báró Kohner Adolf nevét mindenképpen meg kell említenünk. A legvagyonosabb polgárok egyike volt a XX. század első évtizedében. Mezőgazdasági és élelmiszeripari érdekeltségekkel egyaránt rendelkezett. Mai szemmel nézve is sokoldalú ember volt, aki fiatalon fizika–kémia doktori címet is szerzett. Remekül játszott Stradivari-hegedűjén, szenvedélyes vadász hírében állt, és lelkes turistaként tagja volt a National Geographic Societynek. Személyes sorsa megtestesítette a kiegyezést követő évtizedekben meggazdagodó zsidó származású pénzarisztokrácia páratlan karrierjét. Az anyagi gyarapodás mellett mindvégig nagy hangsúlyt helyezett a kultúra támogatására. A közügyekben végzett munkája és nagyvonalú adományai miatt Ferenc József 1912-ben bárói rangot adományozott neki. Számos művészeti egyesületben vezető tisztséget viselt, alapítója volt a szolnoki művésztelepnek. A Kohner-gyűjtemény alapját még a XIX. század utolsó harmadában Kohner Károly, Adolf édesapja teremtette meg. Kollekciójában XVII. századi holland képek, antik szőnyegek és olasz barokk festmények voltak többségben. Később Kohner Adolf változtatott apja gyűjtői szemléletén, és a francia impresszionisták, valamint a XX. század művészei iránt kezdett érdeklődni. Egyedülálló kollekciója volt Mészöly Gézától és
Fényes Adolftól. A Damjanich utcai Kohner-palota egyik falán függött például Ferenczy Károly Október című képe is.
Azonban az 1920-as évek gazdasági válsága Kohnert képeinek eladására kényszerítette, méghozzá alacsony áron. Meg kellett válnia a Damjanich utcai palotától, és szinte a teljes kollekcióját árverésre bocsátotta. Az Ernst Múzeumban, 1934 februárjában megrendezett aukció eredményeként a gyűjtemény nemzetközi hírű francia képanyagának darabjai csaknem egytől egyig külföldi kereskedők tulajdonába jutottak, majd rövid úton kikerültek az országból.
A műgyűjtők lelkes táborának jelentős alakjai közé tartozott Petrovics Elek, aki egy időben a Szépművészeti Múzeum igazgatója is volt. Portrészobra nem véletlenül áll az intézmény előcsarnokában. A kortársak által varázslatosnak tartott személyiségéről képet kaphatunk Bernáth Aurél visszaemlékezéseiből. Azt írta Petrovicsról: „Úgy élt a művészettel, ahogy a levegővel élünk. Nem erkölcsöt vadászott vele, nem okult rajta, nem akart nemesedni általa. Oly mértékben ágyazta magába, ahogy a derű, a rezignáció vagy a bölcsesség lakik az emberben. (…) Nem »lelkesedett« a művészetért, és nem tagadta le, nem vetette meg az életet mellette, de áldozott érte, amennyire ereje engedte. A művészet eggyé olvadt életével, s mindebből csak az ember látszott. Kultúrája oly mély volt, hogy ő már csak erre a megjelölésre tartott igényt.”
Petrovics 1914 márciusától több mint két évtizeden át, 1935 nyaráig irányította az ország legfontosabb közgyűjteményét. Bejáratos volt minden jelentősebb magyar magángyűjteménybe, feladatának tartotta ezek gondozását, a gyűjtők ízlésének formálását.
A legnehezebb dolog egy műgyűjtő esetében, hogy mit kezdjen a kortárs művekkel, hiszen ezek bizonytalan befektetésnek számítanak. Egy még le nem zárt, nem „kanonizált” életmű mindenképpen kockázatot hordoz. Rizikót vállal az, aki az új, feltörekvő művésznemzedéktől vásárol. De talán ettől is olyan izgalmas ez a tevékenység; a műkereskedő támogatásával, vásárlásaival befolyásolhatja egy-egy kibontakozó kortárs művész életútját, növelheti lelkesedését, segítheti, hogy az alkotásnak élhessen.
A XX. század elején a fiatalokat a Nyolcak művészcsoport képviselte. Magyar Vadakként is szokták emlegetni őket. Ők testesítették meg a legújabb művészeti irányzatokat. Berény Róbert, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Márffy Ödön és a többiek már a legújabb kor alkotói voltak. Ennek a fiatal művészcsoportnak is akadtak támogatói, méghozzá a feltörekvő budapesti nagypolgárság körében. Vásárlásaikban nyilván a tetszés is szerepet játszott, de mecénási tevékenységük talán mélyebb okokra volt visszavezethető. Kétségtelen azonban, hogy e társadalmi kör tagjai természetes igényként élték meg a modern művészet támogatását, ahogyan az 1910-es években Hatvany-Deutsch Sándor és fiai: a festő műgyűjtő Ferenc és az író Lajos is.
1945-ben, a második világháború idején aztán sok minden megváltozott. A magángyűjtemények, a műkincsek sorsa bizonytalanná vált. A műtárgyrablás, a fosztogatás minden háborús időszak velejárója. Sokáig azt hitték, hogy a német hadsereg, illetve az SS speciális alakulatai vitték el Budapestről a magángyűjtemények műkincseit. Ma már azonban köztudott, hogy a magyar történelem legnagyobb műtárgyrablását döntő részben a „felszabadító” szovjet csapatok követték el. A Vörös Hadsereg alakulatai mögött egy jól válogatott szakértői csoport is felvonult Budapest ostromára. Egy speciális különítmény, az úgynevezett Gazdasági Tiszti Bizottság árgus szemekkel fürkészte a magánosok műtárgyainak lehetséges felbukkanási helyeit. A remekművek zöme ekkor már összegyűjtve és ládázva banki trezorokban, Pest környéki bombabiztos sziklapincékben, illetve a Szépművészeti Múzeum raktáraiban várta a jobb időket.
A nyilas uralom idején, 1944. november 3-án rendeletben deklarálták, hogy a „zsidók vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll át”. Majd jött a felszabadító Vörös Hadsereg, és a szovjetek 1945 és1947 között a trezorokból hadizsákmányként szinte mindent elvittek, amit csak találtak: aranyat, festményt, szobrot, értéktárgyakat. Az útjukba eső kastélyokat sem kímélték.
Ebben az időben tűnt el például a magyar műgyűjtés történetének egyik legmodernebb kollekciója, Neményi Bertalan különleges válogatása, amelynek darabjai között – rengeteg nemzetközi grafikai munka mellett – Rippl-Rónai Józseftől húsz, Derkovits
Gyulától hat, Gulácsy Lajostól tizennégy Ferenczy Károlytól kilenc festmény és Csontvárytól legalább négy jelentős műalkotás szerepelt.
Az orosz illetékesekkel ma is tárgyalások folynak, de egyelőre kevés az esély az elrabolt műtárgyak visszaszerzésére.
Kép: Mészáros Ákos
