– Habár a meghívó erre nem tér ki, mégis, ötven év elteltével ugyanazon a helyszínen kiállítani felér egy életműtárlattal. Munkált Önben valamiféle számvetés szándéka?
– 1964ben négyen állítottunk ki egymást követően Hódmezővásárhelyen: Németh József, Szalay Ferenc, Samu Katalin és jómagam. Az élet úgy hozta, hogy nekem adatott meg négyünk közül, hogy fél évszázad elteltével összegereblyézhessem mindazt, amit az élet adott. Tekinthetjük akár életmű-kiállításnak is. Több lesz a rajz, mint amit tőlem megszokhattak, a festményeimet szinte senki sem ismeri, azokat meg emiatt mutatom be.
– Az ötven évvel ezelőtti katalógus a rajzoknak és a rézdomborításoknak juttatja a főszerepet; azóta szobrász, illetve éremművészként ismertük meg…
– Műtermem nem lévén a bennem munkáló közlésvágyat ezekben a műfajokban sikerült szóhoz juttatnom. Egy szál hokedlin ki tudtam kalapálni mindazt, amit a világról, magamról gondoltam. Vásárhelyen Galyasi Miklós óta hagyománya volt annak, hogy fórumot kínáltak a városhoz kötődő fiataloknak. 1959 júniusa és 1962 januárja között, tehát a diploma utáni első években Vásárhelyen laktam, mi több, már az első, 1954ben megrendezett főiskolai művésztelepen részt vettem.
– Ötven éve azt írta a kiállítás-vezető élén: „Szeretném hinni, hogy a békéről, szerelemről szoborban megfogalmazott véleményem megegyezik mindnyájunk boldogságvágyával.” Egy ifjú művész vallomása volt ez, vagy a korabeli viszonyok megadó elfogadásának jelét láthatjuk benne?
– Komolyan gondoltam, sőt ma sem gondolom másképp. A kritika szememre is vetette, amiért nem foglalkozom a nagy társadalmi problémákkal: téeszesítéssel, miegyébbel, hanem csak a saját belső világom, a családom, a gyerekeim foglalkoztatnak.
– Ötvenhatos szerepvállalása után örülhetett, hogy művészként dolgozott. Megtalálta a kiteljesedést?
– Nekem ez természetes volt. Anyámék tizenegyen, mi négyen voltunk testvérek. Miskolcon majdnem mindenki egy utcában élt. Unokatestvéreimet össze sem tudnám számolni. Teljes volt a világ.
– Ahogy az ötven évvel ezelőtti kiállítás katalógusát lapozgatom, a szerény technikai lehetőségek ellenére mégis Kisfaludi Stróbl növendékét, a monumentalitás mesterét látom kibontakozni az alkotásokban.
– Hogy mi monumentális és mi nem az, ennek megítélése annyira változó! Ma nem nagyon becsülnek olyan remekműveket, mint Somogyi József Martinásza vagy Kerényi Jenő Fel vo nu lókja. Pedig ezek nem szocreál alkotások, hanem remekművek. Ahogyan Pátzay Pál, Kiss István, Varga Imre és Segesdi György emlékművei, Mikus Sándor kislányfigurái is azok voltak. A remekművek, akár a régiek munkái, megmaradnak. A sok mai hókuszpókusz el fog tűnni. Ha a művészetnek nincs mondanivalója, akkor halott. A művészet az emberiség szolgálata.
– Tudom, hogy egész élete során ezt vallotta. Mégis: miként képes egy művész a méltatlan körülményeket, a csalódásokat vagy a kudarcokat is az emberiség szolgálatává lényegíteni? Hogyan képes elkerülni, hogy a csúnyát csúnyán ábrázolja? Minden művéről nyugalom, türelem, belső béke sugárzik.
– Helyesen fogalmazott mind az előző, mind a mostani szentatya: a teremtett világ szépségét, gazdagságát, örömét kell ábrázolni. Hála Istennek, ez nekem megadatott. Ma is nagy öröm, hogy megsimogathatom a gyermekeim első portréját.
– Ismerőit meglepheti, hogy az ezernyi éremből egyetlenegy sem szerepel a tárlaton. A műfaj, amellyel legnagyobb nemzetközi sikereit aratta, voltaképpen mellékösvényként bukkant fel az életében?
– Mondhatnám, hogy a látogató számára megterhelő ennyi portré végigböngészése. Miközben az is igaz, hogy néhány éve is akadt közeli ismerős, megrendelő, aki megdöbbent, hogy nem csupán éremművész vagyok. Annak idején ebben találtam meg a kiteljesedést, és – ami egyáltalán nem mellékes – annak lehetőségét, hogy eltartsam a családom. Éremre még csak-csak volt kereslet. Talán ez is az oka, hogy több köztéri megrendelés elkerült. Régente sem volt ez másképp: a főúri megrendelések, a mecénási igények döntötték el, hogyan boldogulnak a művészek. De azt mindenképp hangsúlyoznám, hogy az érem vélekedésem szerint valódi szobrászi műfaj. A magyar érmészet azért világhírű, mivel a világ több országával ellentétben nem grafikusok és iparművészek művelik. Sajnos nálunk is terjedőben, hogy a klasszikus érem helyett mindenféle grafikai, gravírozott meg homokfúvott designok jönnek divatba. Nekem az érem lehetőséget adott alkotásra, megélhetésre.
– Egy fél évszázados visszatekintés, mint ez a tárlat, milyen elvek alapján válogat az életműből? Vannak személyes preferenciák, vagy megmutatkoznak a válogatásban azok a korlátok is, amelyeket a sors állított?
– Ez a mesterség nem olyan, mint a festőé. Időigényes. Amin az ember hosszasabban dolgozik, az megmarad a tudatában. Sok mindent kölcsön kellett kérnem azok közül a munkáim közül, amelyeket magánszemélyek, múzeumok megvásároltak. Számon tartok persze egy sor munkát, amelyek külföldön vannak, és amelyeket most nem szedhettem újra össze.
– Azt mondta nekem egy ízben, hogy a művészetben nincs fejlődés. Sem a műtörténet, sem az egyéni életút vonatkozásában. Az ötvenéves leltár megerősíti ebbéli vélekedésében?
– Föltétlenül! Ha volna fejlődés, nem volnának művészegyéniségek. Hála Istennek attól megvédtem magam, hogy divatos stílustrendek hatottak volna rám. Más kérdés, hogy az ember megszerez új tapasztalatokat, technológiákat. Talán szemléletben is van változás. Fiatalon az ember romantikusabb, dinamikusabb dolgokat próbál csinálni. Az arányokat is jobban eltúlozza. De ma már úgy látom, a valóság arányai épp jók. Nagy butaságnak tartom például, ha egy európai művész afrikai, indiai vagy kínai arányú figurákat csinál. A művészet lényege nem a magamutogatás. Nem kedvelem az individuális feltűnősködést.
– Ha a nagy példaképek: Donatello vagy Michelangelo ma élnének, ugyanazt alkotnák meg, amit egykor?
– Hiszen nem is tehetnének mást! Mindenki azt teszi legfőképp, ami belülről fakad. Ma divat váltogatni a formarendeket, de én ebben nem hiszek. Éppúgy, ahogyan a feleségemet sem váltogatom.
– Egybegyűjtve mindazt, amit életműve megtermett, érzi a csűrbe gyűjtő ember elégedettségét?
– Azt érzem, talán nem éltem hiába. Talán nem ástam el a kapott talentumot úgy, hogy ne kamatozott volna. Az első kiállítás huszonnyolc rézdomborítást és húsz rajzot sorakoztatott föl. Most jön ehhez még vagy hatvan rajz, jönnek festmények, meg ami szobrot sikerült összeszedegetnem a családból, tulajdonosoktól. Az egri székesegyház főkapujának és Mária-kapujának egy-egy kazettája, a máriapócsi templom kaputerve, a bellunói székesegyház kaputerve, Dante Paradicsomkapujának, Pokolkapujának tervei…
– Egykori mesterei ötven esztendő elteltével vajon megveregetnék a vállát?
– Azt hiszem, szerettek. Én is őket. Kisfaludi Stróbl Zsigmondot, habár manapság alig emlegetik, jelentős művésznek tartom. Bernard Shaw-portréja, mint ezt maga az író is állította, jobb a Davidson, az Epstein, mi több: a Rodin által készítettnél. Ilyen a világ. De a dolgok majd kikerekednek.
– Ötvenhatos élményeinek, merész fordulattal és tanári segédlettel, éppen egy tanácsköztársasági emlékmű tervével állított emléket, 1959ben. A Zászlóbontó ifjú gipszmakettjét azonban egy óvatlan pillanatban lelökték a lépcsőn. Nem találja szimbolikusnak ezt a pálya eleji eseményt, ha arra gondol, nagyméretű köztéri szobrok sokaságának terveivel a fejében indult el ötven esztendeje a pályán, mégis a meghitt intimitások mestereként ismert?
– Kommunista beállítottságú hallgatótársaim előbb a minisztériumban próbálkoztak, hogy bemártsanak: a polgári érzelmű tanárok az ellenforradalmár Tóthnak juttatták a nagydíjat. Miután nem történt semmi, úgy intézték, hogy a kiállított modellt sikerült „véletlenül” lelökni a talapzatáról. Többször próbálkoztam az újraélesztésével, mint ahogy legutóbbi ’56-os emlékműtervem elemei is itt hevernek a műhelyben, öntésre várva. Azt hiszem, minden ember életében úgy kell lennie, hogy amikor felismeri a rajta kívül álló lehetőségeket, alkalmazkodnia kell. Nem hősiesen ellenállni és abban elbukni. Veres Péterrel utaztam egyszer. Azt mondta: „Öcsém, túl kell élni.” Nagyon bölcs mondás. Sík Sándor ugyanezt mondja a Szeptemberi lombban, és vele a művészlét egész küldetését fogalmazza meg: „Kell még holnap is, aki énekel: / Az énekléshez élni kell.”
(Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész tárlata a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban látható március 1. és május 3. között.)
Fotó: Marton Árpád
