Ez korunk naturalizmusa. Ezt az életünk minőségéhez igazodó naturalizmust nevezik összefoglalóan újavantgárdnak.” A hetvenkilenc éves Bertalan Tivadart az idei filmszemlén életműdíjjal tüntették ki. Szelíd megértéssel tekint az egyre inkább eldurvuló életre, s igyekszik abban is fölmutatni – a világosság és egyszerűség nagy adományával -, ami csillagfényként szerteszóródhat az emberből.
A nyugodt, kertvárosi környezetben, amely nem tartozik a főváros úgynevezett „elegáns” részeihez, ám annál emberközelibb, a padlástérben kialakított műteremből messze látni a cseréphullámok fölött. A falakon mindenütt képek, legtöbbjük azonban egymásnak támasztva még a földön várakozik. Most érkeztek vissza az életműdíj átadásához kapcsolódó kiállításról. A festmények a látvánnyal egyszerre nyugtatnak, ugyanakkor a gondolkodás ösvényére és örvényébe viszik a szemlélőt.
„Jelentkezik valamilyen belső késztetés, s ebből alakul ki a kép. A művész fölfedez valamit a világban már meglévő valóságból.” Bertalan Tivadar végigsimítja szakállát, majd gyermeki csillogással a szemében mondja: „Félálmomban szoktak jönni a gondolatok. Mindig a gondolati látványt ragadom meg. Van, aki pusztán felületet hoz létre a vásznon – ezért sok a blöff. Sőt, az irányított blöff! Nagyszerű művészek blöffölnek azért, hogy megjelenhessenek. S a sznobok úgy nézik az ilyen alkotásokat, mintha látnának valamit.” Ezzel máris a művészet misztériumáról beszél. Mint egyik mottójában írja: „A művészet olyan ismeretlen tartomány, amely az embertől függetlenül létezik, de csak általa jelenik meg.” És hozzáfűzi: „Ha a művész nem őszinte, alkotása kimódolt, mesterkélt lesz; technikailag esetleg bravúros – de hiányzik belőle a lélek. Manapság a technikai bravúr, a felület tolakodik előre, s elnyomja a lélek és a gondolat művészetét.” Az igazi művész tökéletességre törekszik. „Szoktam mondani: én fölfedeztem, mi a tökéletes. Az, aminek valamilyen hibája van. Csakhogy ez a hiba titok.” 1949-ben jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára. Közel egy évig tartott a felvételi, végül a kétezer-nyolcszáz indulóból összesen tizenöt hallgatót vettek fel a színház-, film- és jelmeztervezői szakra. A nagy mestereknek kijáró tisztelettel emlékezik tanáraira, Borsos Miklósra, Csáky- Maronyák Józsefre, Oláh Gusztávra, Varga Mátyásra, Csemegi Lászlóra, Hegedűs Gézára, Hubay Miklósra, László Gyulára és másokra. „Az ötvenes évek hangulatára jellemző, hogy az öt év alatt hat alkalommal távolítottak el a főiskoláról politikai okok miatt. S mindig a tanárok mentettek meg.”
A főiskolai évek végén a tanulmányi osztály nem engedte diplomázni. A többiek kaptak egy filmforgatókönyvet, s azt kellett megtervezni. „Nekem nem adtak, mire írtam egy szüzsét, mert elhatároztam, azért is készülök a diploma megvédésére.” Budai Nagy Antal története nagyszerű, látványos díszletek elkészítésére adott lehetőséget. „Megegyeztem hallgatótársaimmal, hogy a diplomavédéskor a színpadon fölsorakoztatott állványokra becsempészik az én képeimet is. Amikor ezekre kerül a sor, bejelentem, én vagyok az, akit nem engednek diplomázni, de készültem, kérem, hallgassanak meg. A nyilvános vizsgán jelen volt a szakma, számos újságíró, rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők, akik lehurrogták a tanulmányi osztály titkárát, amikor az el akart zavarni a színpadról.” Rögtön utána hozzálépett Révész Miklós, a Budapest Filmstúdió igazgatója: – „Ide figyeljen, fiatalember. Engem nem érdekel a maga diplomája. Keressen fel az irodámban, alkalmazom főtervezőnek.” Így történt, hogy a többiek, akik „simán” végezték a főiskolát, két évig asszisztensi beosztásba kerültek, ő pedig főtervezőként kezdte. S két hét múlva postán megküldték a diplomát is… „A művészetben az őszinteség az egyetlen menedék. Az a művészet, amely ösztönös, s nem külsődleges hatásokra épül, menedék lehet – talán az utolsó menedék: vissza az emberhez.” A filmgyárban mindjárt mély vízbe került. Első munkája a Bartók-emlékfilm volt, utána a Terülj, terülj asztalkám című mese következett, „tele trükkel”. Majd megjelent egy külföldi producer, s név szerint Bertalan Tivadart kérte, mert látta valamelyik filmjét. „Neki az a hangulat kell, amelyet én képviselek. Ezután egymás kezébe adtak.”
A filmgyáron belül nemzetközi stúdió működött a forradalom után, ennek lett a tagja. Onnan is eltávolították volna, ha a külföldiek nem ragaszkodnak hozzá. Egyszer elé állt az egyik producer: – Tudom, nagy hajtás van, öregem, de azért a heti kétezer dollár szép pénz a munkáért. – Bólintottam: – Nagyon szép pénz, de miért mondja ezt? – Hát annyit kap tőlem, nem? – Mire meglepődött: – Én bizony nem! Kiderült, az összeget – a stúdión belül másokét is – a filmgyár a közös kasszába utalta, a tervezők pedig a szerény filmgyári fizetést kapták. „Ráadásul még elő is vettek: miért kellett megmondanom, hogy a szerződésben rögzített fizetséget nem kapom meg? Nem is tudtam róla.” Száznál több a jelentősebb filmjeinek száma, köztük például az Anna Karenina vagy Az Operaház fantomja. Külön is említi Jean Delannoyt, a Francia Filmakadémia elnökét, akivel jó néhány forgatáson dolgozott együtt, s aki ezt írta róla: „Azoknak, akik az ő tehetségébe vetik bizalmukat, az a szerencse jut majd osztályrészül, hogy egy nagy művészt ismerhetnek meg.” Közben ír is. Könyvei jelentek meg. „Minden művészet egy és ugyanazon lényegre törekszik, csak a kifejezési formák mások. Ha ismerném a kottát, nyilván zenét is szereznék. Talán a reneszánsz ember késői, »elfuserált « alakja lehetek… Ha felötlik bennem valamilyen gondolat, azonnal meg is mutatja, milyen műfajt kíván: az egyik festményt, a másik grafikát, a harmadik írást.” Egész városokat hozott létre. A Koldusoperához például hatvanezer négyzetméternyi díszletet kellett építeni. A Sztrogoff Mihály tervezéséhez ötvenkilónyi pauszpapírt használt el. „A díszlet alkalmazott művészet. Festményeimen pedig szabadon szárnyalhatok. A művész nem alkotó, hanem felfedező. Az alkotás a Jóisten dolga – mondja, s még hosszasan bóklászunk a műteremben, képek, színek, formák és gondolatok között.
