A múltat végképp megismerni…

– Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban címmel került sor kétnapos konferenciára a Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Evangélikus Egyház és a Magyarországi Református Egyház szervezésében május 6-án és 7-én; az eseménynek a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola adott otthont. Az egyházat nem vezérelheti a bosszúállás és a keserűség szelleme, amikor a teljesség igényével igyekszik feltárni múltját – mondta a tudományos tanácskozást köszöntő bevezetőjében Erdő Péter bíboros érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke. Az egyháztörténeti kutatások feladata – tette hozzá –, hogy megmutassák, az egyes korokban, a világtörténelem változó körülményei között hogyan teljesítette hármas krisztusi (azaz papi, tanítói és pásztori) küldetését az egyház, s hogy ez időről időre milyen nehézségekbe ütközött. Ebbe a kutatási mezőbe illik a jelen konferencia is, amely a múlttal való szembenézéssel a megbékélést szolgálhatja – tette hozzá a főpásztor. Szabó István, a Duna melléki Református Egyházkerület püspöke napjainkban feledésbe merülő evidenciákra hívta fel a figyelmet: elsőként arra, hogy a kommunizmus évtizedeiben egyházüldözés folyt, amelyet a vallási közösségek úgy is megszenvedtek, hogy összezavarodott a hatalomhoz való viszonyuk. A másik említett alapigazság szerint a megbékélés még nem következett be, és szükség van arra, hogy ezt a kutatás elősegítse; emellett Szabó István utalt arra, hogy az üldözés nemcsak közjogi és politikai, hanem szellemi téren is zajlott. Ennek hatása nem párolgott el: idegrendszerünkben, kapcsolatainkban mindmáig jelen van. A református püspök kitért arra is, hogy az egyházak számára nem az átvilágítás politikai kategóriájának vagy az egyes tények felderítése történelmi szempontjának érvényesülése a legfontosabb, hanem a múltfeltárás, amely a vallási közösségek életét meghatározó összefüggéseket teszi láthatóvá. Szabó István szerint e témáról az egyházakban is vita zajlik: már sem az áldozatok, sem a tettesek arcába nem akarunk nézni, de a múlttól való ódzkodásnak az a veszélye, hogy a mártírok példáját is elfelejtjük. Tény, hogy a XX. századi diktatúrák összezavarták a nyugati civilizáció jó rendjét, és az egyházak nem mindig tudtak jó válaszokat adni az őket ért kihívásokra. A múltfeltárás célja a püspök szerint, hogy megnyerjük a bölcsességet, melynek segítségével megfelelő viszonyt tudunk kialakítani a világgal. Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője örömének adott hangot, hogy a rendszerváltozás után húsz évvel sor kerülhet a Kádár-korszak egyháztörténetével foglalkozó ökumenikus konferenciára. A hazai lutheránus egyház már egy évtizede döntést hozott arról, hogy feltárják saját közösségük állambiztonsági érintettségét. Ma is számos kérdés kapcsolódik e folyamathoz, például az, hogy csakugyan ez-e az egyház legfontosabb dolga napjainkban, amikor a missziós munka visszaesése tapasztalható, és rengeteg gonddal küszködnek az emberek, amelyeken enyhíteni szintén az egyházak feladata is. Prőhle Gergely szerint nem fölösleges a múlt megismerésének igyekezete, hiszen ha körülnézünk országunkban, azt tapasztaljuk, hogy a következménynélküliség, az esetlegesség világában élünk, ugyanakkor ehhez az adottsághoz nem kell kapcsolódnunk. Akkor van esélyünk a megbékélés szolgálatára, ha lelkiismeretesen, nem a botrányra éhesen végezzük a történészi munkát. Az első előadó, Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese a „létezett szocializmus” egyházüldözésének közép- és kelet-európai folyamatait tekintette át. Szólt arról is: itt az ideje, hogy kivezessük az említett korszak (egyház) történetének kutatásait a mostanra megszokottan beszűkült, ügynökközpontú szemlélet zsákutcájából. Érthető és jogos a szakember iránymutatása: hiszen amíg a különböző technikákkal beszervezett, megfélemlített vagy megzsarolt besúgók világa foglalja le a társadalom és az érdeklődésének irányt szabó média figyelmét, addig biztonságot nyújtó félhomály fedi a hálózatokat működtető szervezetek és megrendelőik sorsrontó, megnyomorító tevékenységét. Átfogóbb képet kell nyernünk félmúltunk évtizedeinek történetéről, közben természetesen azt sem feledve, hogy a szembenézés és a II. János Pál pápa által szorgalmazott bűnbánat feladata az egyházak tagjaira is vonatkozik. A többi előadó részben a volt Szovjetunió érdekszférájához tartozó országok egyházüldöző időszakának emlékeit elevenítette fel, részben – köztük a Fehér Hollók elnevezésű, fiatal egyháztörténészekből álló kutatócsoport néhány tagja – a belügyi hálózatépítésről, a korabeli jogszolgáltatásról, a téeszesítés világnézeti hatásáról, a pártállami egyházpolitika tevékenységét elősegítő és koordináló szervek működéséről és kapcsolatrendszeréről szóltak. Az elhangzottak szerkesztett változata a közeljövőben kötet formájában is napvilágot lát, hogy az érdeklődők szélesebb köre is hozzáférhessen az egyre teljesebb körű kutatási eredmények és összefüggések ismertetéséhez.

Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének vezetője teológiai-módszertani megközelítéssel járult hozzá az egyházüldözés témájának felderítéséhez: az egyház hármas hallgatásáról szólt. Az első az elnémított egyházé, amely az ötvenes években még hiánytalanul őrizte hitvallását, teológiai és pasztorális fegyverzetét, ám a politikai intézkedések és eljárások totális igénnyel némították el. A második azé a hallgató egyházé, amelynek már volna lehetősége megszólalni, de nem él ezzel, mert nem látja elérkezettnek az időt, vagy nem találja szavait, esetleg elfeledte őket. A hallgatás harmadik típusa az egyházi titoktartáshoz köthető, a disciplina arcanihoz, amely az első keresztény századok szabályaként arról rendelkezett, hogy a hit mélyebb titkait nem szabad egyszerre felfedni a pogányok előtt. Ez idővel a fokozatosság elvévé alakult át. Ahogyan az egyházüldözések idején volt értelme a titoktartásnak, úgy ma, az agyonbeszélt nyilvánosság viszonyai közepette is komoly szerepe és üzenete lehet a tudatosan vállalt hallgatásnak. Az előadó ezzel kapcsolatban a vértanú evangélikus teológust, Dietrich Bonhoeffert idézte: az arcanumszabály társadalmi kommunikáció nélkül gettót, a társadalmi nyilvánosság az arcanum fegyelme nélkül bulvárt eredményez. Az egyházak törekednek arra, hogy belső nyilvánosságot teremtsenek, s ebben érleljék meg a külső nyilvánossághoz szóló mondanivalóikat. A hallgatást – tette hozzá Máté-Tóth András –, bármilyen legyen is, a misztikára való bátorság törheti meg, tehát belülről oldódik, bármely külső körülmények közt. A háromféle hallgatás fátylát – sietős türelmetlenséggel vagy irgalmas óvatossággal – félrehajtva ma még a hit töredékeit őrző aggodalommal találkozunk. Ez végső soron az egyházi múlttal kapcsolatos diskurzus valódi témája, s ennek értelmezési erőterében vethetők fel megfelelően a múlt tényei és összefüggései.