József Attila 1931-ben vett részt először pszichoanalízisen. Gyerekkori emlékei a kezelés hatására erősödtek fel és váltak sokszor a tudatot betöltő, már-már legyőzhetetlen és el nem űzhető kísértetekké. A tudattalan tudatosításának folyamata, az elfeledett élmények, benyomások visszaidézése lehet a gyógyulás eszköze is, ám a lélek legmélyén lakó, majd mégis felszínre emelkedő árnyak az önmagát megérteni vágyó költőt a múltba húzták vissza. Kudarcainak okát hajdan elkövetett bűneiben sejtette, s úgy hitte, a gyógyulás feltétele a teljesen őszinte, feltáró vallomás. Az alkotás mint terápia azonban nem mindig célravezető, hiszen a tökéletes kitárulkozás, a lélek legmélyének megmutatása sokakat taszít, megriaszt. De József Attila mindezzel nem törődött, sorban írta önélveboncoló műveit. „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad” – fogalmazta meg kegyetlen pontossággal „Karóval jöttél…” kezdetű versében.
Az 1934 második felében született költemények szinte mindegyike az édesanya alakját idézi. A Mama című vers fordulópont, hiszen a múlton való gondolkodás hatására a költő ebben új anyaképet rajzol. Ez az asszony törékeny, mégis óriás és elérhetetlen. „Nem nyafognék, de most már késő” – írja József Attila 1934-ben, majd egy évvel később az Ajtót nyitok címűben ez áll: „Viaszkos vásznu konyhaszékre / ültem, nyafognék, nem lehet.” A nyafogás mint megoldás, mint a gyermek számára lehetséges stratégia elvetése a korábbi versben a múltra vonatkozik, arra az időszakra, amikor a mama még élt. Az Ajtót nyitok már a megtudott árvaság élményét vetíti ki; és aki árva, annak nincs joga nyafogni… A gyerekkori élmények örök érvényűek s maradandók. Nem véletlen, hogy a vers a Tükör 1935. júniusi számába Múlhatatlan címmel jelent meg. A címváltoztatás a lélekállapot változásáról árulkodik a Mama esetében is, amely az Ünnep 1936. január 9-i számában a Mennybemenetel címet kapta.