A Prayer Journal a huszonegy éves Flannery alig egyévnyi (1946‒47) lelki vívódásait örökíti meg, közvetlen, energiáktól feszülő, olykor brutálisan nyers stílusban. A fiatal lány ekkor került ki először a georgiai vidéki környezetből, egy protestánsok között élő katolikus családból Iowa Citybe, ahol első alkalommal találkozott a világias, nagyvárosi élettel. Írókat képző szemináriumokon vett részt, megismerkedett a külföldi és amerikai nagy írók alkotásaival. Ebben a sokszínű és ellentétes hatásoktól feszült lelkiállapotban született meg naplója, melyben egyszerre két fronton küzd: Istennel és írói hivatásával.
Az eltorzított emberszabású istenképek mögött keresi az igaz Istent: Jó Istenem, nem akarom azt a hitet, amelyet én találtam ki, hogy kielégítse gyöngeségemet. Nem akarom azt az Istent, akit én teremtettem a saját képemre, ahogyan (az ateisták) mondogatják.
Érzi írói tehetségét, nagy az ambíciója, ugyanakkor jelentős energiával lát neki, hogy megtisztítsa az írás indítékait: Jó Istenem, regényt akarok írni, jó regényt. Egy jó és egy rossz motívum indít az írásra. A rossz a legerősebb. A pszichológusok azt mondják, hogy a rossz a természetes. Jóságos Istenem, szabadíts meg mindattól, ami ilyen értelemben „természetes”. Segíts, hogy a művemben több legyen a természetesnél. Segíts, hogy ezért szeressem és ezért dolgozzam. Ha meg kell is izzadnom érte, jó Istenem, legyen az is a te szolgálatodra. Intelligens módon szeretnék szent lenni. Vakmerő bolond vagyok, de talán ez a homályos érzés, amely megtart, ez a remény.
Nyers őszinteséggel vallja meg a feszültséget az Istennek adott élet és az irodalmi siker mámora között: Hogyan tudok élni ‒ hogyan éljek? Nyilvánvaló, hogy az egyetlen helyes életmód: mindent odaadni… Szeretni akarom Istent egész lelkemmel. Ugyanakkor mindazt akarom, ami ennek az ellenkezője ‒ jó író akarok lenni. Minden siker a fejembe fog szállni.
De már látja a megoldást is. Szinte vakmerő bizalommal állítja: Ha valaha is jó író leszek, az nem azért lesz, mert jó író vagyok, hanem mert Isten az én javamra írt néhány dolgot, amit szeretetből számomra írt… Ebben a pillanatban azonban azon spekulálok, vajon az Isten fog-e még valaha írni nekem… Talán nem vagyok elég hálás azért, amit előtte adott?
Hiszi, hogy „néhány dolgot” Isten írt számára: isteni inspirációt tulajdonít írásának. Ezt csak azok gondolják eretnekségnek, akik nem különböztetik meg az inspirációt és a kanonikusságot. Nem azt állítja Flannery, hogy amit írt, az a kánoni, vagyis bibliai könyvek része, hanem egyéni hitét fejezi ki, mint sok más szent életű keresztény, hogy isteni sugallatra írt. A kánoni könyvek sugalmazottságát az egyház szavatolja, Flannery írásainak néhány részletét pedig maga Flannery gondolja isteni ajándéknak. Függetlenül attól, hogy bármi is sugalmazott lenne műveiben, hiszem, hogy Flannery O’Connor Istentől kapott írói hivatását valósította meg.
Isteni sugallatot remélő óriási ambícióját azonban vissza-visszatérő kétségek zavarják: hátha csak közepes ember, közepes író lesz? Itt is a végletet választaná: Talán közepes ember vagyok. Én szívesebben lennék ennél alacsonyabb. Egy senki. Egy félkegyelmű. De ez nem helyes. Ha a közepesség a keresztem, akkor el kell fogadnom. Ha erre valamikor rájövök, akkor majd elfogadom.
Végül azonban írói hivatástudata győz kétségein. Tudja, hogy állandó küzdelem vár rá, és csak a küzdelem lesz az övé, nem a befejezett mű. Élete beteljesedését ezen az életen túl várja: Le kell írnom, hogy író leszek… Életre szóló küzdelem lesz, beteljesülés nélkül. Amikor valamit befejeztünk, azt már nem birtokolhatjuk. Semmi mást nem birtokolhatunk, csak a küzdelmet. Egész életünk felemésztődik a küzdelem birtoklásában, de csak akkor van értéke, ha szeretjük és az ezen az életen túli beteljesülésre irányítjuk. A számomra lehetséges legjobb író akarok lenni, Isten irányításával.
Nagyszerűen fogalmazza meg a ferde emberi kapcsolatok sikertelenségét és az Istennel és emberrel való hiteles kapcsolat kölcsönösen elmélyítő hatását: Az ember Isten utáni vágya a tudattalanban rejtőzik, és egy másik ember fizikai birtoklásában keres kielégülést. Ez szükségképpen ideiglenes, tűnő érzéki ragaszkodáshoz vezet, mivel csak szegényes pótkielégülés a tudattalan vágy igazi tárgya helyett. Minél tudatosabb az Isten utáni vágy, annál sikeresebb lesz az emberekhez fűződő kapcsolat. Tudniillik akkor az értelem fölfogja az emberi kapcsolatnak a mélyebb vággyal való kapcsolatát. Ha ez a megértés mindkét félben megvan, az Isten iránti vágy megkétszereződik, és Istenéhez hasonlít.
A naplóírás évében Flannery még egészséges volt. Öröklött betegsége, a lupus csak 1950-ben jelentkezett. De ’47 tavaszán, a napló vége felé már a szenvedésről ír; talán sejti, hogy sok szenvedés vár rá. Hiszen édesapja is lupusban halt meg. Ugyanakkor már azt is tudja, hogy a (lélekben) élők a (lélekben) halottakon segíthetnek szenvedéseikkel: Nehéz szenvedni akarni. Azt hiszem, kegyelem kell ahhoz, hogy akarjam. Közepes a lelkületem, mégis remélek. Legalább lelki ember vagyok, és ez azt jelenti, hogy élek. Mi lesz ezekkel a holt emberekkel, akikkel élek? Mi lesz velük? Nekünk, akik élünk, kell majd fizetnünk a holtakért. Hiszen mit tudnak csinálni a holtak? Feltételezem, hogy a szentek értük haltak meg. Nem ‒ a szentek Istenért haltak meg, és Isten halt meg a holtakért. A szenteknek nem kellett elviselniük az Istent ért méltatlanságokat. Senki más nem teheti meg azt, amit Krisztus tett.
Az istenközelség vágya egyre elementárisabb erővel ragadja meg: Jóságos Istenem, tedd, hogy akarjalak Téged. Ez lenne a legnagyobb boldogság. Ne csak akkor akarjalak, amikor Rád gondolok, hanem minden időben. Ez a kívánság hajtson, legyen úgy bennem, mint a rák. Meg is ölhetne, mint a rák, és ez lenne a Beteljesedés.
A napló végén lázas türelmetlenséggel, de méltatlansága teljes tudatában, megadóan, de követelőzik: Amit kérek, az valóban nevetséges. Ó, Uram, azt mondom, jelenleg sajt vagyok, de Te tégy engem misztikussá, éspedig azonnal. Az Isten megteheti: sajtból misztikust csinálhat. De ugyan miért tenné meg ezt egy olyan hálátlan, lusta és koszos teremtményért, mint amilyen én vagyok?
1947. szeptember 26-án nem megszakítja, hanem egy váratlan, tömör mondattal lezárja a naplót: Már nincs több mondanivalóm magamról. Valóban, ha figyelmesen végigolvassuk az alig negyvenoldalas kis ívű könyvecskét, kerek egészet látunk. Átélhetjük vele a fokozatosan, egész énjével akart és egészen a kegyelemre hagyatkozó Istennek adottságot. Megfigyelhetjük az írói ambíció tisztulását. Flannery O’Connor továbbra is a lehető legjobb író akar lenni, de Isten szándékai szerint, sőt kéri, hogy Isten írjon számára. Már előre sejti a rá váró szenvedéseket, és tudja, hogy ezzel a lélekben holtakat is segítheti.
Mikor kitör rajta a betegség és kúrát tart, így humorizál egyik barátjának: Életemet és vidám képemet a chicagói húsfeldolgozó telepen naponta ezrével lemészárolt disznók agyalapi mirigyének köszönhetem. Ha a disznók viselnének ruhát, nem lennék méltó arra, hogy megcsókoljam a ruhájuk szegélyét.
Most lépjünk túl a napló tartalmán, és lássuk, hogyan fejti ki Flannery egyszerre egyéni és egyetemesen katolikus írói ars poeticáját. Azoknak, akik szemére vetik, hogy elmaradott, rasszista előítéletekkel és fundamentalista protestáns hiedelmekkel terhelt miliőben játszódnak történetei, megmagyarázza, hogy minden jó író konkrét, körülhatárolt kultúrkörnyezeten keresztül mutatja be az egyetemest: Minél hosszabban szemlélsz egy tárgyat, annál többet látsz benne a világból, és meg kell jegyezzük, hogy a komoly író mindig az egész világról ír, akármennyire is szűk jelenetet ábrázol.
Másutt így vall: Az író egy különleges útkereszteződésnél dolgozik, ott, ahol idő, tér és az örökkévalóság találkozik.
Flannery előszeretettel ábrázol szegényeket, mivel őket nem védi kényelmes párnázat az élet nyers erőitől, és radikálisabban mutatják meg valamennyi ember helyzetét. Az író számára ugyanis mindannyian szegények vagyunk, és a ténylegesen szegények szimbolizálják minden ember állapotát.
Vannak, akik azért bírálják Flanneryt, mert a legtöbbször groteszk, fizikailag vagy értelmileg fogyatékos, a társadalom peremén élő személyeket alkot, és erőszakos, véres jelenetekről ír. Nekik elmondja, hogy a mai társadalom nagyothall, amikor valaki a természetesben megnyilvánuló misztériumról ír, de reméli, hogy az extrém alakok és történetek hatására felébred. Továbbá mind az emberi jellem lényeges vonásai, mind a kegyelem, amely ezekben a helyzetekben működik, erőszakos helyzetekben nyilvánul meg a legélesebben. Azonkívül a társadalom peremére taszított embereknek van a legnagyobb szükségük a kegyelemre. Minden hívő olvasó számára nagy vigasztalás lehet, hogy a kegyelem ilyen látszólag reménytelen helyzetekben is jelen van.
Flannery hivatásának engedelmeskedik, amikor ír, nem a siker kedvéért. Tudja azt is, milyen olvasó fogja értékelni művét: Nem szükségképpen a művelt elme érti meg a jó irodalmi alkotást, hanem az, aki hajlandó arra, hogy a misztérium iránti érzékét elmélyítse a valósággal való találkozásban és valóságérzékét a misztériummal való találkozásban.
Flannery mindig nagy fenntartással vallja magát katolikus írónak. Ha valaki úgy ír, hogy a mondanivalót össze lehet foglalni a novella vagy regény elolvasása nélkül, az nem igazi irodalom. A leírt történetnek mindig gazdagabbnak kell lennie, mint amit elmondhatunk róla, hiszen ha valóságot ábrázol, az fogalmakkal nem kimeríthető. A jó író sohasem úgy ír, hogy a történet csupán egy erkölcsi tanulság vagy kegyelmi működés illusztrációja legyen: Az igazán nagy író erkölcsi érzéke egybeesik drámai érzékével, és erre nem látok más módot, csak azt, amelyben erkölcsi ítélete (valóság)látásának része, és ezt a látásmódot szabadon alkalmazhatja. Ezért Flannery szerint egyrészt A katolikus írónak nem kell szentnek lennie ‒ még csak katolikusnak sem, sajnos azonban, írónak kell lennie…
A kifejezés: „katolikus regény”, nyilvánvalóan gyanút ébreszt, és azok, akik a kifejezés okozta nehézségekkel tisztában vannak, csak idézőjellel használják. Ha nekem kellene megmondanom, mi a „katolikus regény”, csak azt tudnám mondani, hogy olyan írás, amely kimerítően ábrázolja a valóságot, amint az a világ tárgyaiban és az emberek közötti viszonyokban megjelenik. Csak ezekben az érzékelt élményekben és élmények által közelíti meg az író a misztériumnak a bennük megnyilvánuló kontemplatív ismeretét. Másrészt, mivel elfogadja a katolikus dogmák igaz voltát, tudniillik hiszi, hogy a valóság legmélyebb dimenzióját tárják fel, tudja, hogy kitágítják és elmélyítik az írói látás távlatát: Semmi ok sincs arra, hogy egy meghatározott egyházi dogma bármilyen formában beszűkítse az író látásmódját. Ellenkezőleg, a dogma eszköz arra, hogy behatoljunk a valóságba. A keresztény dogma az egyetlen dolog a mai világban, amely őrzi és tiszteli a misztériumot. A szépíró megfigyelő, először és utoljára és mindig, de nem tud kielégítő módon megfigyelni, ha nem biztos abban, amit lát. Azok, akiknek nincs abszolút értékük, nem képesek arra, hogy a relatív értékeket megtartsák relatívnak: az abszolút szintjére emelik őket. A katolikus író egészen szabadon szemlélődik. Nem érez magában hivatást arra, hogy magára vegye az Isten feladatait, és egy új világegyetemet teremtsen.
Nagy öröm volt számomra bemutatni a magyar olvasónak Flannery O’Connor lelki fejlődését és ars poeticáját, hiszen halálának ötvenéves távlatából sokkal jobban látjuk lelki, írói és irodalomelméleti jelentőségét. Remélem, hogy magyar nyelven is hamarosan olvasható lesz naplójának, előadásainak (Mystery and Manners) és levelezésének (The Habit of Being) magyar fordítása.
